'El tudom hordozni', Ágens egy Aids-es gyermekeket nevelő nővel beszélget

Nagyon kevés dolgot tudok Önről, csupán pár apró momentumot, melyekből próbálok az életéhez közelíteni. Azt azonban sejtem, hogy tudja, mit jelent az elhívás, s az a szó, hogy elhivatott. Vagyis valamit egészen pontosan tudni, és dönteni, anélkül, hogy bármi biztos vagy bizonyos lenne. A bizonyosság csak az elkövetkező, a döntést igazoló történetekben van, illetve lesz benne.

Kap egy talentumot, s azzal kell élnie.

Csupán megérteni, elhinni és felvállalni kell.

1991-ig éltem az életemet, amelynek életformája nagyon nem tetszett. Kerestem a helyemet, de nem találtam.

Mi volt az az életforma?

Az égvilágon mindenbe belefogtam. Dolgoztam cipőgyárban, voltam zöldséges, majd eladó, mivel egy barátnőmmel együtt 15 évesen kerültem Budapestre. Mindenféle lelki vagy anyagi támogatás nélkül. Kemény volt, de olyan életet hagytam magam mögött, s zártam le gyerekként, ami még ridegebb volt. Itt a szüleimre gondolok. Apámat kivéve a családunkban mindenki egészségügyis volt, ezért én is egészségügyi iskolába szerettem volna menni, de az anyám nem engedte. Gyakorlatilag ezért jöttem fel Pestre. Gyerekkoromban a kórház volt a mindenem. Mivel az anyám, a nővéreim, a rokonságom mind ott dolgozott, azt a levegőt szívtam magamba. Mátészalkán beiratkoztam egy angol tagozatos gimnáziumba, mely számomra unalmas volt. Hirtelen elhatározással felköltöztem Budapestre, két műszakban dolgoztam. Tanulhattam volna, de dolgoznom kellett, hogy el tudjam tartani magam. Harmincéves koromig bármibe fogtam, semmit nem éreztem a magaménak. Egyszerűen nem voltam boldog.
1991-ben a Nemzeti Egészségügyi Intézet meghirdetett egy utcai szociális programot, amelyre jelentkeztem. AIDS-prevenciót végeztem mint utcai szociális munkás. Új fejezet indult az életemben, tudtam, hogy a helyemen vagyok. Öt évig jártam az utcára a melegekhez, akik közül sokan HIV-fertőzöttek voltak. Minden éjjel velük voltam. Időközben beiratkoztam a Közép-Európai Teológia iskolába, megtértem. Este fél 6-tól fél 10-ig tanultam, majd mentem a Korzóra vagy a Népligetbe, beszélgettem velük, vittem nekik ezt-azt. Csak megjegyzem, hogy most fogtam bele ennek a történetnek a megírásába. Könyv lesz belőle. Folytatva a történetet: a megelőzésről voltak nyomtatványaim, amelyek egyikében olvastam, hogy Romániában 2600 gyereket megfertőztek HIV-vírussal, s ez nagyon megmaradt bennem. Közben rendszeresen jártam az ADS-es betegekhez a László Kórházba. A földszinten voltak a felnőttek, az emeleten a gyerekek. Szóltak, hogy menjek fel a gyerekosztályra, van ott egy kisfiú, nézzem meg. Fölmentem, s ez a kis tökmag ott ült egy pici széken, akkor volt Marcikám hat éves. Rám nézett, s azt kérdezte: „hozzám jöttél?” S én ott helyben elolvadtam. Aztán jött a többi gyerek, összeszedtem őket, az egyikhez később le is jártam vidékre.

Lejárt vidékre?

Minden hétvégén mentem Hatvanba a szülőkhöz, látogatni a beteg gyerekeket, meg egy másik kisfiúhoz is, és ehhez az angyalhoz meg hétköznap jártam be a kórházba. Megismertem három gyereket, három családot, plusz a Marcikát, akinek nem volt családja. Az egyik évben úgy döntöttek a kórházban, hogy ennek a kisfiúnak nevelőszülőket keresnek. Ezzel párhuzamosan a későbbi nagyobbik kisfiamnak is épp akkor kerestek nevelőszülőt. Ő a kórházból intézetbe került, mert az édesanyja eltűnt. A kisebbik kórházban, a nagyobbik intézetben, mindketten AIDS-esek. Nagy nehézségek árán megkaptam őket, Budára költöztünk, s kezdtük a közös életünket. De egyedül voltam, egyedülálló szülő nem nevelhet gyermekeket. Szerencsémre, keresztény vagyok, s a gyülekezet mögém állt. Úgy hoztam ki a gyerekeket, hogy a lelkipásztor megígérte, hogy mindig mellettem lesznek. Isten szépen helyrerakta ezt.

Az örökbefogadási procedúrában van különbség egy egészséges és egy Aids-es gyermek között?

A nevelőszülejük vagyok, nem fogadtam, nem fogadhattam örökbe őket. A kicsinek az édesanyja, a nagyobbiknak meg a rokonai nem akarták. A kicsi ráadásul a mai napig román állampolgár. A másik az, hogy nevelőszülőként fizetést és ellátmányt kapok, ellenkező esetben egy fillérem nem lenne, s mellettük dolgozni, maga a horror.

A kicsit itt hagyták a szülei?

Ha nem hagyta volna itt az anyja, már nem élne. Az édesanyja férjhez ment, gyermekei lettek. S ellátni egy AIDS-es gyereket, plusz a sajátjait…! Láttam, mit csinálnak velük. Főképp vidéken. Szóval nem lehet, ebbe családok mentek tönkre. Egyszerűen nem lehet békében megmaradni, marták, fenyegették őket, szították a tüzet körülöttük. A környezetük félt tőlük. Én ezt értem, megértettem. A kórházban létrejött egy alapítvány, s a körülményekhez képest nagyon jó dolga volt a gyereknek, egészen más lelkülettel jött hozzám, mint aki intézetből érkezett. A kettő közt az volt az óriási különbség, hogy az egyiknek halálra volt zúzva a lelke, a másik ellenben szeretetközösségben élt. Hazahordták az orvosok, a doktornő, aki kezelte, az ápolók. Rendszeresen kaptunk pénzt arra, hogy vigyük el nyaralni. Valójában neki több családja volt. Nem volt elhagyatva, kiszolgáltatva.

A rendszeresen szedett gyógyszereket honnan kapják?

Mindig a kórház biztosította. Most már a Gyermek-AIDS Alapítvány fedezi, van, amit a kórház. A kicsi Romániába fertőződött meg.

Amikor a melegeknél felvilágosító és hittérítő munkát végzett, sikerrel járt?

Ezt nem tudom lemérni.

Nagyon szerették, igaz?

Nagyon, nagyon. Annyira jó volt a kapcsolatunk. Meghallgattam őket, majd elmondtam a véleményemet. Nem lenyomtam a torkukon, hogy pusztulj el, ha nem úgy élsz, ahogy mondom, hanem csak elmondtam a véleményemet. Isten szándékát. Azt, hogy mivel tud védekezni, s hogy van kiút ebből az egészből.

Van, akivel tartja a kapcsolatot?

A melegekkel mára nem, de Aids-es felnőttekkel igen. Van egy fiú – a kedvencem –, ő nem meleg, tíz éve megtért, olyan vékony, mint az ujjam, elvileg nincs immunrendszere, mondják az orvosok. Jelenleg magas szintű, kiváló életet él. Megélte a Kaposi-szarkómától kezdve az AIDS-nek minden kínját, megélte azt, hogy meg fog halni. Beiratkozott teológiára, elvégezte. Azóta Istennek szolgál, embereket szolgál. (…) Ma idős emberekkel foglalkozik, az egyik szolgálat vezetője lett. (…) Nem ásta el magát az AIDS miatt. Ma is tartok kapcsolatot felnőttekkel, de csak mértékkel – gyerekekkel foglalkozom.

A Korzóra, s a Népligetbe járók között tudtak szűréseket végezni?

Igen, de olyan is volt, akire tízszer, tizenötször vártam, hogy elkísérem, de mégsem jött. Az esélyt megteremtettük arra, hogy szembesüljenek azzal, hogy AIDS-esek, de sokan féltek ettől. Pedig minél előbb elkezdik a kezelést, annál tovább ki lehet tolni az életüket. Ha a fertőzöttségéről valaki nem vesz tudomást, nagyon gyorsan olyan stádiumba kerülhet, és másokat is odajuttathat, ahonnan már sehová nincs út. A László Kórházban láttam és látom is, hogy az osztályvezető főorvos mindent megtesz a betegekért. Hiszem, hogy az egyik legjobb ellátást kapják Európában. Létrehoztak egy alapítványt is. Állítom, hogy Magyarországon az AIDS-betegeknek messze jobb dolguk van, mint nagyon sok más országban. Mégis támadják őket (a kórházat).

Miért?

Mert túl sokat várnak el, holott a kórháznak nem az a dolga, hogy eltartsa a betegeket.

A betegek vagy a külvilág támad?

A betegek. Mindig az támad, aki kap.

A nagyobbik fiacskája hogy került ide?

Hat és fél éves volt, mikor hozzám került. 15 éves, mikor meghalt. Ő jött az intézetből.

Az intézetben hogy tudták megoldani, hogy egy AIDS-es gyereket ellássanak?

Egerben, a betegszobában élt, de nagyon nyitott volt az ellátás. Együtt volt gyerekekkel. Nem féltek tőle, pedig AIDS-es volt. Talán, az igazgató miatt, aki nagyon szeretetreméltó ember. És igazán értett az intézetvezetéshez. Láttam, hogy milyen jó dolguk van ott a gyerekeknek. Amíg ott élt a nagyobbik fiam, a bátyja járt hozzá. Nézzen körül, ez a lakás az intézeté, mindent ők vettek nekünk. Hihetetlen nagy szerencsém volt, mellém állt a gyülekezet és a másik oldalon a munkahelyem, a régi a GYIVI, ma a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat.

Hány gyermek lakik Önnel?

Kettő volt, de az egyik meghalt a betegsége miatt.

Ön ápolja a gyerekeket?

Igen. Főképp a kicsit, ő volt a súlyosabbik eset, és mégis ő él. Istenfélő gyerek, e nélkül nem élne. Úgy hoztam haza, hogy éjjel-nappal ment a hasa, hányt, csont sovány volt. Hatszor „temettem el” hét év alatt. Romlott az állapota, majd megerősödött, s ez így ment hullámokban.

Akkor szinten lehet tartani ezt a betegséget.

Igen, s várni, hogy mifelé megy.

Mifelé?

Itt maximálisan megkapunk mindent. Pont. A gyerek megkapja a gyógyszerét, a táplálékkiegészítőket, vitaminokat és szeretetközösségben él. Valószínűleg, ha űznék, hajtanák, mint a nagyobbikat, akkor már rég meghalt volna. De ha nyugalomba élnek, békességben, s megvan nekik a szükséges, akkor tovább tud élni, ez a felnőttekre is vonatkozik. Én a gyógyulás csodájában hiszek.

Vannak sorsfordító pillanatok. De tudni kell, hogy a csoda nem csak úgy odajön, hanem sok mindent kell tenni érte.

Isten adott egy lehetőséget. Vagy elfogadod, vagy nem. Ha hajlandó vagy továbbmenni azon, amit ajánlott, akkor igen. Nekem annyira gazdag és teljes az életem. Én ebbe a szolgálatba – mert ez nem munka – belebetegedtem. A másik oldalon viszont van az életemnek egy olyan illata, egy olyan szintje, amit Istennel megélek, hogy mindegy, hogy mennyire nehéz, mindegy hogy mennyit szenvedünk, mégis túl tudunk lépni mindenen. Nehéz volt elviselni, hogy a gyerekek betegek, s romlott a kicsi állapota. A nagynak a lelke volt a beteg, a kicsinek a teste. S olyan viszonyokat kellett teremtsek, hogy ne sérüljenek tovább. Én is úgy jöttem ebbe a kapcsolatba, hogy semmim sem volt. Az iskoláimat is közben végeztem el. A gyerekeknek sem volt semmilyük, hárman egymáshoz kellett szoknunk, meg kellett egymást tanulnunk, s állítom, hogy messze jobb kapcsolatunk volt, van, mint nagyon sok családban a családtagoknak.
Isten mindenre megtanított. Én a mai napig figyelem az embereket, amit mondanak, megszűröm, s átveszem, ha jó tanácsot vagy bölcsességet hallok. A Biblia mértékadó, abból tanulok. Nekem minden adott ahhoz, hogy bármit megtegyek. S ez lesz belőle, hogy egy gyerek 15, 20 évet is megél még! Egyébként meghalnának. Marci majd eldönti, hogy merre akar menni, bár ő is, mint én, misszionáriusnak készül. Előttem ott van Teréz anya, Albert Sweitzer példája, akik elmentek betegek közé dolgozni, és sose fertőződtek meg. Számomra az AIDS és a lepra olyan terület, amelyért bármit megtennék és meg is teszek. Természetesen ezzel nem csak én vagyok így, hanem az a nagyon sok ember, akikkel együtt dolgozom.

A nagyfiú belehalt ebbe a betegségbe?

A lelkébe. Neki az volt a fájdalma, hogy nem élhetett együtt a családjával. Nagyon szeretett engem, de a családja után vágyott az utolsó pillanatig, amit megértettem. Az anyja eltűnt, a bátyja egyedülállóként Ausztriában dolgozott, a másik testvérének három gyermeke van. Mellé egy egész ember kellett, és tudomány, tapasztalat, szeretet és végtelen türelem. Minden nap tanulni, fejlődni, növekedni. Minden rezdülésből tanulni.

Hová járnak iskolába?

Nem vették fel őket sehová, hiába kopogtattunk. Jelenleg ugyanúgy tanulnak, mint a többi gyerek, a gyülekezet segítségével létrehoztunk egy alapítványi iskolát. Először a Magyar Gyermek AIDS alapítvány taníttatta őket, kijárt egy tanár néni. Utána a Rhéma Alapítványunk létre hozott egy kis iskolát. Néhány óra ott van, s a többi a nagy iskolában a többi gyerekkel. Először külön voltak, aztán beolvadtak a nagy egyházi iskolába. Ahogy idővel a szülők elfogadták őket.

Nem hiszik el, hogy az AIDS így nem veszélyes?

Egyszer beleéltem magam egy ötgyermekes anya helyzetébe. Elgondolkodtam, hogy ha négy egészséges, s egy AIDS-es gyermekem lenne, akkor kinek a javára döntenék? Azt mondtam, hogy a másik négy javára. Amint a felnőttek kezdték megszokni a gyerekeket, a szülők is feloldódtak. A gyerekek hamarabb elfogadták őket. Látják, hogyan élünk és hogy nincs semmi baj velük. Mára már idejárnak tanulni, játszani az egészséges gyerekek, itt alszanak, de ehhez kellett hét vagy nyolc év.

Természetesen a vallási közösségen belüli történetről beszélünk.

Persze, állami iskolában ilyen nincs.

Itt, a házban tudják, hogy a gyermekei AIDS-esek?

Senki nem tudja. Nem szabad megmondanom.

Félelmet szül az emberekben.

Eddig nem mondtam meg sehol, és ezt a döntésemet soha nem bántam meg. Az én felelősségem, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre és felnőttekre, akik idejönnek. Rögtön észreveszem, ha egy gyereken van valamilyen vágás vagy seb. Ha beteg, nem engedem be. Ha az én gyerekem beteg, akkor sem engedem be. Kutya kötelességem, hogy vigyázzak a többi emberre, s meg is teszem. Nem tartom helyesnek, hogy nem mondhatom el, de nem teszem ki a gyereket az örökös bántalmazásnak. Köszönöm, láttam hogyan bánnak vele a felnőttek és a gyerekek is…

Hogyan bánnak vele?

Volt olyan orvos, aki rendkívül agresszíven beszélt a gyerekemmel, mert félt tőle. Aki fél, az mindig megsebzi a másikat. Ma már úgy tekintek rájuk, hogy te félsz, én meg lenyelem a félelmedet. Ha tudok vele beszélni, és meg tudom győzni, nyertem egy embert. Nem fogok senkit rákényszeríteni a mi életünkre. Az ajtónk nyitva áll, ide az jön be, aki akar. Ha nem akar, nem jön be. Ha az egyik ember nem vállal valamit, mindig van egy másik, aki bátrabb.

Volt olyan, hogy komoly atrocitások érték a gyerekek állapota miatt?

Igen, de ezt nem mondom el magának sem. Elástam, elbújtattam, nem akarok vele foglalkozni. Csak azért beszélek erről, mert szeretném kifejezni, hogy a kapcsolatot senkire nem kényszerítem rá, és mindig van egy másik lehetőség. Nagyon jó életünk van, gazdag, tartalmas és mindig előre megy. Viszont nem vizsgáljuk a múltat. Folyamatosan mozgunk, sokat tanulunk. A gyerekem élete sokak előtt példa, tisztelik és imádják. Kistermetű, ahhoz képest, hogy 17 éves, úgyhogy többszörösen beteg. Azonban kiváló jellem.

Ha felneveli Marcit, nem akar több gyermekkel foglalkozni?

Ha lesz AIDS-es gyerek a környezetemben, akkor igen, de egyelőre nincs. És valójában én már a leprásokkal szeretnék foglalkozni. Fekete-Afrikába készültem misszionáriusnak – de összetalálkoztam a gyerekekkel. És most Ázsián gondolkodom, ott sok leprás van.

Telepek vannak és elkülönítik őket?

Nem mindenhol. Van ahol az AIDS-esekkel együtt vannak. Isten megmutatja, merre menjünk. Nem köthetem Marcit, hogy merre menjen. Én vagyok a bázis, etetem, itatom, kimosom a ruháit, azonban önálló személyiség, neki kell meghoznia a döntéseit. 12 éves korukban magam elé állítottam őket, s azt mondtam, hogy eddig én álltam mellettetek, most ti jöttök. Most Isten előtt ti vagytok felelősek a döntéseitekért. Adok egy példát, ha követed, követed, ha nem, nem. A gyerek követte. A másik sem azért halt meg, hanem egyszerűen másként reagált a betegségre a szervezete.

Ön miért lett beteg?

A stressz, ami ezzel a munkával jár, nem egy normális ember életéhez való. Folyamatosan meg kell felelned, és mindennap harcolnod kell, hogy a gyerek életben maradjon. Ember legyen a talpán, aki éveken keresztül nézi, hogy a gyerekének reggeltől estig megy a hasa, hány és nem tudja, hogy mi lesz vele. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elmúljon a félelem. Isten kezébe teszek minden percet, nem szorongok, nem félek, a haláltól sem. Megtanultam, hogy a gyerek nem az én tulajdonom, Isten azért adta, hogy vigyázzak rá, de erőt is ad neki és nekem is. Ma már szemernyi félelem sincs bennem, bármilyen beteg ember itt lehet, meghalhat előttem, el tudom hordozni. Régen féltem a haláltól, a küszködéstől, a fájdalomtól, a szenvedéstől, mindentől. S ha nem a saját bőrömön tapasztalom meg, soha nem tudtam volna elhordozni ezeket az embereket, se a kicsiket, se a nagyokat…

Pedig már akkor megtért, nem?

De akkor még tudatlan voltam. Se tapasztalatom, se tudásom.

Mi hiányzott, a bizalom?

A hitetlenségem nagyobb volt, mint a hitem. A hitemet Isten kimunkálta, van tapasztalatom, gyakorlatom, tudásom.

Milyen végzettsége van?

Van egy missziós szakon végzett teológiai diplomám, egy szociális gondozó, ápoló, egy hospice-ápolói és az utcai szociális munkás, valamint a hivatásos nevelőszülői bizonyítvány.

Ezek egymásra épülnek.

Egymást kiegészítik. Nyolc évig jártam a teológiára, amit ott tanultam Istenről, egész más volt, mint mikor először kinyitottam a Bibliámat. Nem csak a száraz tanítás van most már bennem, hanem a gyakorlat is. Hiába áll ott a fejedben az ismeret, ha nem gyakorlod!

Miért pont az AIDS-esek és a leprások? Annyiféle fájdalom van…

Isten azt kérdezte: ’Elmész-e ide követségbe?’ Mondtam: ’Megyek.’ Ha nem megyek, ad mást. Nem kényszerít semmire.

Mit érez bennük?

Rájuk nézek, s azt érzem, hogy te vagy a testvérem. Nem azt látom, amit más lát, én csak azt látom, hogy szeretem őket. Nem tudom máshogy elmondani.

Tiszta képlet. S azt gondolja, ha felnő a gyermek, akkor elmegy, s ott fog élni? Mondjuk Kínában? Ázsiában?

Burmába szeretnék menni. De addig, amíg a gyerekem itt van, ő az első. Ha Isten azt mondja nekem, hogy menj, akkor megyek. Akkor Isten szava az első, de akkor őt jó kezekbe rakta.

Ez is elhívás. Ez olyan, mintha minden elő lenne készítve.

El van döntve.

Az ember szinte tudja a sorsát.

Lehet tudni. Mindig. Azt mondja, kérdezz, s én válaszolok. S én kérdezek. S mindig ad választási lehetőséget. Nem látom, de hallom. S tudom, ki beszél hozzám. Kegyelemteljes gyülekezetbe járok, nem azt mondja, hogy csináld, és pusztulj bele, hanem választási lehetőséged van. Döntsd el! Ha úgy gondolod, Istentől van, s van kedved hozzá, menj. Támogatunk. Ha nemet mondasz, keresünk mást. Ha úgy gondolod, hogy pihenned kell, pihenj. Ha kiszolgálom a gyerekemet, ők is kiszolgálnak. Minden nap jön valaki látogatóba, elvisznek minket orvoshoz. Jobb dolgunk van, mint a legtöbb embernek.

Ez nem úgy van, ha valaki ráteszi magát a sorsára, akkor a sors eltartja? Minden értelemben, mint fizikai, s mint szellemi élőlényt. Ha valóban rálépsz az utadra, akkor kezes számodra a világ, ha nem, akkor nem.

Ha az utadon jársz, s mégis kimész belőle, falakba ütközöl, és előbb-utóbb csak visszatérsz. Ha nem, akkor egy rom lesz az életed.

Ezt csak Isten képes megtenni? Én nem vagyok rá képes?

De. Önerőből is meg lehet tenni. De nincs az a finom illata az életednek és nincs az a finom íze. Kaphatok úgy is egy gyönyörű almát, hogy belül mégsem olyan az íze, mint kívülről látszott. Miért erőszakoljak magamra valamit, amit nem tudok megtenni? Azonban mikor Isten mondja, hogy menj el Romániába a lepratelepre, s erre én, hogy jó, elmegyek, de nincs pénzem, nincs erőm, nincs akaraterőm és egészségem sincs. Erre ő: „erről majd én gondoskodom.”. S ad pénzt, erőt és akaraterőt. Nem igaz, hogy magamtól meg tudom ezt tenni. Mikor Isten küld oda egy embert, vagy mint neked, talentumot ad, mondjuk, szépen rajzolsz…

Énekelek.

Ha te a talentumoddal kiállsz és énekelsz, mennyi gazdagságot adsz a lelkemnek! Nekem a két kezembe adta a talentumot, hogy lemossam annak a betegnek a hátát, hogy bekenjem egy kis olajjal, hogy megfordítsam a lepedőn, hogy énekeljek neki, vagy meséljek. Például, azt sem tudtam, hogy tudok mesélni. Olyan meséket mondok a gyerekeknek, hogy az csuda!

Milyen ellenérzéseket szül a környezeted ez iránt a munka iránt?

Nem érdekel. Téged érdekel?

Most már nem. Amikor elkezdtem énekelni akkor azt hittem, hogy az én hibám, és rosszul teszem a dolgom. Az elhívás azonban egyértelmű. Nem vagyok vallásos, azért kérdem, hogy irányíthatom-e a sorsom.

Megteheted, de sokkal nehezebb. Te nyitott vagy Istenre. Én mindezt a gyakorlatból ismerem.

Ez mit jelent?

Ez más, már együtt élsz vele. Tőle kérek tanácsot, erőt, mindent tőle kérek. Könnyebb valakire rávetni az egészet, s elvenni tőle az erőt, mint nekem gondolkodni, s erőlködni folyamatosan, hogy valamit létrehozzak. Én is gondolkodom, csak egy olyan elme van a segítségemre, aki mindent lát, és mindent tud. Én részleges ismerettel rendelkezem, ő mindennel rendelkezik… ezért tudok elmenni az AIDS-esekhez, a leprásokhoz.

Vannak olyan emberek, akik átszűrik a világon ezt az információt, csak nem tudnak róla, vagy nem arra vannak kitalálva, hogy ezt tudatosítsák magukban. Én is úgy érzem, hogy sok mindent tudok előre.

Sok mindenben segít Isten már akkor is az embernek, mikor még nem ismeri. Mindenkinek van az életében egy pillanat, mikor Isten megközelíti, s azt mondja, figyelj ide, itt vagyok.

Mi a halál?

Kétféle halál van. Van az örök halál, mikor valaki elutasítja Jézus Krisztus nevét, s a pokolba megy. Ez nem függ attól, hogy mennyi jót vagy mennyi rosszat tett. Vagy válaszol neki, s örök élete lesz a mennybe, vagy a pokolba kerül. S ez a klinikai halál után jön.

Mi a pokol?

Ahogy a mennyország létezik, s a hívő ember a megváltását átveszi. Ez egy hely, Isten azoknak készítette, akik ellene fordultak.

Ön nem fél a haláltól?

Nem. Amikor megéltem a saját halálomat, onnantól nem félek. Nem félek attól, hogy megfertőződöm, hanem az számít, hogy szolgáljak.

Lélektelen anyag, mondta egy költőnő, átkerült a halál állapotába.

Akkor nem ismerte Jézust. Láttam olyan embert, aki a pokolba megy. Van fogalmam erről, tudom, milyen, amikor valakit odavesznek. A halál az már egy intim szféra. Az már a pont, egyedül Istennel. Láttam gyerekeket haldokolni, s azt mondta Isten, ne tovább, ez már az én területem, innentől ne törődj vele, majd én foglalkozom vele. Láttam olyan rákos gyereket haldokolni, mindenki azt mondta, hogy már nem hall, nem lát, imádkoztam, beszéltem hozzá, a gyerek visszafordult, tudta, ki vagyok, hogy Istentől mentem. A másik, amitől meg vagyok rémülve, amikor magukra hagyják őket. Ezért vagyok haldoklók közt, ott vagyok, s az utolsó pillanatban kapnak egy reményt. Rettenetes dolognak tartom azt, mikor a haldokló magára van hagyva, egy darab tárgynak nézik, nem veszik figyelembe, hogy fájdalmai vannak, s arról is meg vagyok győződve, hogy utoljára a hallását veszíti el. Tudja, mit szoktam csinálni a haldoklókkal, leülök, énekelek, beszélek vagy csak ott vagyok mellettük, csöndben. Nagyon finoman kell velük bánni. Lehet babusgatni, a fájdalmát csökkenteni, de jelen lenni úgy, hogy a másik tudja, hogy ott vagyok, de ne legyek teher. Ha egy születendő gyermekkel úgy bánunk, hogy ő a világmindenség közepe, akkor egy haldoklóval kétszer úgy kellene bánni. Hadd legyen ő a világ közepe.