Előadások/
Munkák
Interjúk Kritikák/
Írások
Publikációk Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Közhasznúsági
melléklet
2013. évi
pályázat
Támogatók:


Plastic - fantastic - bombastic

Zolnai Zsófia / zartkor.hu

És jönnek azok a sötét ultramarinkék délutánok, amikor a keserűség ürömpohara már- már túlcsordul. Amikor vissza kell nézni, hogy kiket szeretett. Sajnos, nincs hova menekülni, fellebbezhetetlenül nekik adta ezt a homályos, tűnődő estét, nekik, a rég elmúlt ember- lidérceknek, akiket mélyre zárt, valahol a hetedik szoba ajtaja mögé...

Ma este én is visszaemlékezek, fekete lépcsőkön kuporogva, Ágenssel, Ágens mellett. Már kinyitotta a hetedik ajtót, amikor én is megérkezem, a sötét szobában vakítanak az emléknyomok, néhol írás a padlón, fehér, lassan mozduló vászon- hungarocellek előttünk. Nem a színpadon, előttem, mert ma este itt nincs színpad. Ma este én is Judit és Kékszakáll vagyok, eszeveszett szerepcserék zűrzavarában. Ma este nem színdarabot jöttem megnézni, úgy tűnik, ma nekem is véres verejtéket kell izzadnom, hogy ketten, együtt alkothassak és emlékezhessek Ágenssel. És nem tudom elkülöníteni: Ágens néz vissza öregasszonyként a régi szerelmeire, elandalodva, elalélva, gyönyörködve, vagy én látom saját múlt- árnyaimat összefonódni, hatalmassá nőni, a most nem funkcionáló színpadra vetítődni.

Mert előttem felkiáltójellé nőttek, és kilépnek a homályból az elzárt ajtók mögül a férfiak, akiket ő szeretett. Hangjuk mélyről, bentről csendül fel, fájdalmas- élesen. Fehér leplüket méltóságteljesen hordják, mint Dickens karácsonyi szellemei, mégis, mintha a jövő is részt kérne a szcénából.
A fantasztikus plasztik univerzálisan mindenre felhasználható: láttat, ahol kell, hangsúlyoz, ahol kell, sejtet, ahol kell. Így látom a műanyag- fólia jelmezekbe öltöztetett három férfi énekes test- körvonalait. Megnyugtató, hisz akkor nem lehetnek fehér hajú, sápadt szellemek.

A kint és bent, a térbeli elosztás is hangsúlyossá válik, a levegőből lebegve lógó fehér műanyag- vásznak lengedezése olyan, mint József Attiláék padlásán lehetett valamikor a száradó ruha, olyan kísértetiesen magányos. És sejtem, bár nem látom, hogy hátul, valahol a csodálatos, nem szokványos hangszerekből zenét csalnak elő, néha lágyan, hogy a hangzatok édesen simogatnak, máskor a hideg futkározik tőle a hátamon, olyan vadul.

A három monumentális ős- férfiszellem énekel, mint akik a zárt ajtók mögötti raboskodás után a világ minden szépségét és fájdalmát egyszerre akarnák a nyakamba zúdítani. A német nyelvezetű dalocskák akár zeneiskolai vizsgahangversenyen is elhangozhatnának, annyira profi az előadásmód, de most simulékony, fülbemászó násztánc- dallamok ezek, Ágens mézédes emlékei a múltból. Amikor még szerette őket, gondtalanul, amikor még szívében- lelkében óriásnak számítottak ezek a férfiak, hatalmuk volt felette, gyönyört és boldogságot ígértek...

A zene egyre zűrzavarosabb, vadabb, hangosabb, hirtelen elsötétedik minden. Öt iszonytató percet kell átélnem, a vaksötétben semmit nem látok, de a színpadon sem történik semmi, mégis vad rettenet fog el a zenétől, nem tudom, mikor féltem ennyire utoljára. A színtér és nézőtér egybemosódása most nyugtalanít a legjobban, a saját szellemeimtől félek vajon, vagy Ágens látomásától, miközben egyre kisebbre húzom magam össze?
Ekkor fény dereng lent, elöl, egy szerelmespár naturális erővel előtörő, tomboló csókjai és testük körvonalait megvilágító fénypászták leshetők meg. Mintha kulcslyukon kukucskálva gyerekként először látnék szerelmi csatát egy ajtó mögött. Érzem, a fény hatalom most. Az eddigi rettenetet azonban kevéssé oldja fel bennem a pislákoló bizonyosság. A szerelmi csaták, izzadó testek ölelkezése szemet bénító tánc, beleszédül, aki látja; belefárad, majd belerokkan, aki kiveszi belőle a részét, legyen az nő vagy férfi.

Ágensben felszakad a némaság, szerelmei elé lép. A férfi hármas- egység megbomlik, a Szellem, a Lélek, a Test egyenként vonzza magához egy pillanatra. Mert akiket szeretett valaha Ágens Kékszakállként, most egyenként mutatja be nekem, Juditnak. Azokat, akik az ő mindenségének egy- egy darabját jelképezték. Elsőként a Tudás, a Szellem ragadta el testét- lelkét, megbűvölten bámul fenti- messzi kedvesére. Mint bírája előtt, úgy áll Ágens az éneklő férfi előtt, szót nyer, torkából vad kiáltások dallama csendül. Otthagyja a Tudást a lágy hangú Művészet, kedvéért, most a Lélek delejezte meg. A magas hangú férfi szépségről, boldogságról zengett, néha megérintette, de Ágens kevésbé költőien válaszolt szerelmükre. Helyette a harmadikat, a Testiséget akarta, aki simogatással, csábítássál csalta magához Ágens Kékszakáll- valóját. Végül mindegyikben csalódnia kellett, így csendes fájdalommal örökre elzárta őket sötét várának rejtett szobáiba. Epilógusként regét mond arról Ágens, hogy mire számítsak utazásom során, előszót énekelve, így utólag. Élesen zeng hangja: "Hol a színpad, kint- é vagy bent?"

Ennyi a mese, annak, aki kívül tudott maradni Ágens bűvkörén, aki nem járta be saját lelkének elfüggönyözött zárkáit, ahova egy- egy szerelem- képet csempészett. Aki nem szárnyalt maga is a zenével, és roppant bele saját erejének súlyába, hogy ő képes élő embereket elevenen bezárni valahova a sötétbe örökre, étlen, szomjan, és csak ritkán meglátogatni őket börtönükben.

Én ma elővettem a kulcsokat, és Ágens "balázs- béla -féle- igazi- égszínkék" estéjén kinyitottam egy kicsit, hadd levegőzzenek saját Juditjaim. Persze nem engedhetem el őket, mert akkor mi marad nekem...'