Előadások/
Munkák
Interjúk Kritikák/
Írások
Publikációk Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Közhasznúsági
melléklet
2013. évi
pályázat
Támogatók:


Tetovált térképek
("A testem már nem test, jel csupán." Ágens)

Kurdy Fehér János / Élet és Irodalom, 2007. július 27.

Zavarba ejtő kötetet jelentetett meg a Barrus Könyvkiadó, címe "Kúrós versek", szerzője Ágens, a régóta kultikusnak tartott énekesnő. Hangja, gesztusai, zenéje, színpad képei felkavaróak. Fellépéseit nézve, sokszor érzem, megmozdul alattam Budapest. Általa egyszerűen el tudom dönteni, mi és mi nem fontos a kortárs kultúrában. Nem kell tiszteletköröket tenni, csak az számít, amit a legmélyebbről képesek vagyunk felhozni és megérteni realtime. Ágens erőtereket hoz mozgásba, s ezek aktiválódnak tovább a befogadó erejével, vagy erőtlenségével vegyülve. Ágens "kortárs operájának" neutronjai és pozitronjai átjutnak a közönyös, vagy deprés mellvédőkön, belefúródnak a mindennapi lélek ólomtábláiba. Agy, szív alig maradhat szárazon, sőt a dobbanásnyi humor is jelen van, ami nem irónia, nem kötelező pöcsölés az alkotói én kétségbevonásával és mindentudásával, hanem egy archaikus villanás, mert félrecsúszott az egyik isten acélsisakja, mint a Schiller versben. Dolgai ugyanekkor szerkesztettek, összeszedettek, átgondoltak, megállják a profizmus próbáját, s a műveiben beépített és elevenen ható utalás rendszerek át és átszövik az európai kultúrát. Ágens művészete úgy hat, mint a grafiti, frissen, harsányan és kétségbevonhatatlanul kortársul. De leginkább egy tetováláshoz hasonlítanám művészeti nézőpontját, amiként hatni kíván, és amiként valóságosan eléri közönségét. Ágens munkái lelki tetoválások, melyeket ős retteneteink formálnak, és mint alapképek égnek belénk.

A mintegy kilencven oldalas vékony fekete kötet üt. Négy, ötszöri átolvasásra is sugárzó szövegeket olvashatok. A kötet gerince azonban már nem bír ki ennyi forgatást, s mint egy ébenfekete pasziánsz csomagból húzom elő az egyes lapokat, rajtuk a fehér betűk, jelek sokasága, konstellációk, fordulópontok, sorsdiagramok. Mintha a versek térnének át olvasás közben egy újabb formába, és lesz belőlük egy külön kereteztethető kép, vagy egy lapokból variálható regény, de talán legjobban egy kortárs librettó. Ágens nyilatkozza: már gyerekkorában úgy olvasta a regényeket, hogy figurákra osztotta szét a szöveget, és ezek az olvasásával éltre hívott szereplők perforálták tovább a nyomtatott oldalakat. Jelek a jelekkel tépnek tovább, a vonzódás fékezhetetlen. Engem nem zavar a rossz kötés, sőt inspirál, és köröket, tereket, nyomvonalakat rakok ki a könyv lapjaiból.

A harmincöt versből nagyjából négy nagyobb térképet szerkesztek olvasás közben. Az első eredmény, egy vékonyka, elnyúló ország, talán Tabu lehetne e "titok lepte" hely neve. "Ne közelíts,/ az első íz a papír íze/ legyen,/ melyre tilalmaid róttad/ te magad" (Tabu I.). Magaslati test-lélek áldozati hely. Egy ország konkrét szentek nélkül. A következő zóna átmeneti hely, főleg "intellektuális mantrákat" tartalmaz, a valódi kötet sorrend más és más helyein bukkannak elő ezek a gondolati szigetek, amelyek leginkább sűrű dalszövegeknek tűnnek: "játszunk és kérdezünk/ hogy hova tart a test/ meg az ámulat" (Most meg Szapphó). S aztán ott feketéllik a nagy "Kislány ciklus"-birodalom. Amiről benne szó van, mondhatni tömeges jelenség, mindenkivel megeshet, de alig beszélünk róla: a gyermekkori szexualitás alapmintázatai. A kislány ciklus furcsa ország. Emlék-vándorok lakják, élmény-dervisek, akik a valós énjüket megtartó utolsó menedék, egy égi-földi tengely körül pörögnek, önmaguk gravitációjának megtalálására vágyakozva. Rég elnyomott képek forradalmi kalóz-köztársasága. Ami itt az alkotmány része, az egy normál életmenetben általában eltűnik, felszívja egy defektus, eltérítődik. De itt feltört, kitört és külön világló helyet vív ki magának egy felnőtt költészetben. A sorok hol egy elemlámpa, hol egy reflektor fénye mellett világítanak be a gyerekkor redőibe. "Hajnalodott, becsuktam a szemem,/ apám ölében turkáltam, szagoltam, beledörgöltem az orrom,/ imádtam." (Éjszaka lett). De lehetnének ezek a versek a pszichoanalitikus díványzóna végeredményei is, miszerint a beteg gyógyulva távozott. Ha a tetoválás fényre kerül, ékszer és nem büntetés. Ezt a fényre derülést, azonban csak kemény munkával lehet a fényig suvickolni. Ezek a történetek tisztító folyók, és átvezetnek a "nagy regénybe", amely, bár alig áll pár száz sorból áll, mégis döbbenetes erővel, olykor mint egy hiperrealisztikus festmény jelenítik meg a nyolcvanas éveket: "A Bach jó csávó volt,/ úgy leszopnám,/ mondta szőke cigány barátném/ az utcán./ Mozart az más, vele innék,/ te kit kapnál el, ha tehetnéd?" (Nem emlékszem, hol szedtelek össze).

Egy ritonell, az Ágens féle hang segítségével, mint egy performensz szövegkönyvét olvasva felbukkannak az utolsó kádári évek, az akkor elevenen létező budapesti művészeti undergrounde színhelyei, személyei, szokások, mondatok, tárgyak, eljárások. Ágens mondataiban szinte tapintani lehet a kigazdálkodott, még elérhető akkori szabadságrészvényt. Talán érezni még, hogy Budapest valamiféleképp egy élő múzeum, telve helyüket olykor nem találó rémekkel. Az a táptalaj, amiből az Ágens-gyűjtemény származik, a nyolcvanas években kapott utoljára utánpótlást. Lázadásból, őszinteségből, műveltségből és nem kevés, a lélekbe, mint megfoghatatlan, de megélt entitásba átvezetett tápanyagból gyűlt egybe. Mint utolsó építménybe, önintézetbe áthúzott forró nemiségből keverték ezt az altalaji tápot. Ágens mindentudó elbeszélője által lebegtetett narrációban, hallani a művészetről szóló diskurzust, az esztétikai és kisösvényi, anyagi megváltási terveket. A szex, a város különböző pontjainak összekötése egy elhúzódó, késleltetett aktussal, a nemi identitás váltásainak megélése, az elérhetetlen felébresztése a nemiség, a szerelem minimalista programja által, amiből még árad a személyes birodalmak fülledt konfliktusa a kinti, reménytelennek tűnő, de már akkor tárgyiasuló cselekvéssel: "Nem vesszük föl a telefont,/ a csöngetésre nem válaszolunk,/ nem olvasnak villanyt, gázt többé,(...) megbújunk az ajtó alatt, látjuk az árnyakat (...) egymásra hajlunk, úgy várakozunk./ A számban a melled, a tiédben a farka,/ hetekre elég konzervünk van még." (Nem emlékszem, hol szedtelek össze).

A Kúrós versek minimalista jelegyüttese kiszórja a szociológiai cuccokat a marrációból, elénk vágja a bezárt budapesti világot. Érzékeljük, amint hősei térről térre, körről körre vállnak jelekké. Összeáll egy térkép, a megidézett 80-as, 90-es évek lelki-testi-szellemi tápoldatainak ozmotikus nyomvonala. Látható, érzékelhető lesz ez a kartográfia, mint a lélekbe égetett bélyeg, mint a bőr alá szúrt jellemvonás. Ágens nem kívánja megkerülni a publikációk eredeti értelmé: az önfeltárulás formáját. "A tetoválás eredetileg hieratikus művészet volt" - írja egy helyen Hugo Ball, a dadaista onomato poéta, "és ha a költőknek a maguk verseit kellene a húsukba vésniük, akkor biztosan kevesebbet írnának". A Kúrós versekben a kevés, tényleg több. Ágens művészetében nagy magányosnak mondja magát, de ennek a kötetnek van, és elég jó társasága a magyar költészetben. Petri, Hajas és Oravecz a legközelebbiek. Ágens kihagyhatatlan a kortárs magyar művészetből.


Szemérmesen és szemérmetlenül
Duplakritika Ágens Kúrós versek című verseskötetéről, és az abból készült színházi előadásról, az Édes szívem, ribanc vagy!-ról.

Kovács Bálint / konyves.blog.hu, 2007.10.21. 13:11

Igen kevés elsőkötetes költőnek adatik meg Magyarországon az a (nevezzük így:) marketing, ami Ágensnek: Kúrós versek című kötete megjelenésével szinte egy időben mutatták be - az Őszi Fesztivál keretén belül - a versei alapján készült színpadi előadást a Bárkán. Persze nem is Ágensről lenne szó, ha mindez nem így lenne: meglepő lenne, ha valamely alkotásában megelégedne a művészet egyetlen ágával.

Gyimesi Ágnes, ismert nevén Ágens (Kúrós) verseskötete korántsem az operaénekes-jelenség első írott megnyilvánulása, több publikációja található meg többek közt honlapján is, és megannyi performanszon olvasta már fel különböző gondolatait. Verseit azonban most gyűjtötték össze először, s most adták ki ebben a - és ezen senki sem lepődik meg - provokatív című füzetben.

Senki nem lepődik meg, mondom, mert Ágens provokatív, vagy még inkább felkavaró és felkavaróan egyedi, megnyilvánulásai vagy tetszenek az embernek, vagy nem (igaz, ez utóbbit ritkán és kevesektől hallani), de hogy hatásuk hosszan tartó és nehéz elfelejteni őket, az biztos. És ami hagyomány, az hagyomány - így van ez most is.

A Kúrós versekre, mint címre nem igaz, ami a legtöbb blikkfangos, polgárpukkasztó címre az szokott lenni: tudniillik hogy önmagáért való, hogy nem kapcsolódik a tartalomhoz, egyetlen célja, hogy a potenciális vásárló legalább levegye a könyvesbolt polcáról a könyvet. Nem: a Kúrós versek a kúrásról szól, és annak minden elképzelhető formájáról, melegekről és biszexuálisokról, hármas párokról, nimfománokról, ribancokról és pedofilokról, családtagok erotikus vonzalmáról, megrontásról, hermafroditákról, a totális, leginkább testi szerelemről két nő és egy férfi között, ahol "Pisilni sem hagytál, mindenem kell neked, / guggoltál a combjaim között, / figyelted, hogy csobog, játszottál vele". S mindeközben sikerül Ágensnek a legfontosabb: a versek versek maradnak, nem lesznek öncélúak, sőt, még polgárpukkasztóak sem. Versek, melyek ráadásul a kötet vége felé haladva egyre jobbak lesznek.

Ágensnél, ahogy legtöbbször, az éppen képviselt művészeti ág leginkább forma, és nem féltétlen stílus. Nincs rím, csak néha van lüktetés vagy ritmus (de olyankor milyen! Talán az egész kötet legszebb "külcsínű" része a következő: "Igazi bombázó voltál, dús mellek, vékony derék, / Vastag száj. mindig kész öl, / és látszott rajtad, hogy kéjjel élsz. / Kéjjel, jajjal, itallal, kalanddal, / [...]"), egyszerűen szabadversek ezek, ahol látszólag nem a formai szabályok, hanem maguk a mondatok határozzák meg a sorhosszúságot vagy a szótagszámot. Ez sokszor jó, a természetesség benyomását kelti, megkönnyíti a szavak és főként a gondolatok befogadását, néha azonban (leginkább az első oldalakon) a versírást még nem eleget gyakorolt, az asztalfióknak író kamasz stílusát idézi.

Maguk a versek pedig úgy szólnak a fent nevezett témákról, hogy csak a legdurvább esetekben (például a Kislány-ciklus egyik versében, a kislányról, a korbácsról és az előbbi testén keletkező véres hurkákról szólóban) nem érezzük mindezt a legtermészetesebbnek. Nem csoda: a lírai én számára mindez a lehető legtermészetesebb. És itt a lényeg, a versek épp ettől jók. Hogy nincs bennük egy csepp szenzációhajhászás, nincs bennük sehol sem valamiféle szándékos tűréshatár-feszegetés, ahol látszana, hogy az író azt élvezi, hogy tabukat döntöget. Pedig ebbe a csapdába nem nehéz beleesni - valami ilyesmire találták ki annak idején a "polgárpukkasztás" igen kétséges hangzású kifejezését. Pedig a tabuk dülöngélnek - csak éppen nem arra figyelünk. A versek hol történetet mesélnek (A Nem emlékszem, hol szedtelek össze című például egy kisregényre elegendőt), hol hangulatot keltenek, a szó jó értelmében költőiek, és csak kevés megy el az ember mellett anélkül, hogy nyomot hagyna. Ezeket feledteti a többi.

És - mint arra a bevezetőben már utaltam - Ágensről lévén szó, a könyv letételével nem ér véget a Kúrós versek. Ágens állandó alkotótársa, a hasonlóan egyedi stílusú koreográfus, Gergye Krisztián, a Bárka Színház és a Budapesti Őszi Fesztivál jóvoltából ugyanis elkészült az Édes szívem, ribanc vagy! című színházi performansz is a verseskötet alapján (jobb híján performansznak hívom, de közelebbről: mozgásszínház, zene és ének, színielőadás és versmondó est ötvözete. Vagy hagyatkozzunk a színlapra, mely szerint: tárlat).

A néző előzetesen két lehetőséget tud elképzelni: egy előadást, melyhez hangulata, cselekménye vagy egyéb tényező miatt jól illik a Kúrós versek, de akár anélkül vagy más "alapanyaggal" is megállná a helyét (és ez a jobbik variáció); vagy egy előadást, amely mintegy körítésként szolgál a versek mellé, úgy, hogy a szöveg viszi el a hátán a produkciót, s nem lenne nagy minőségi visszaesés a kizárólagos versmondás sem. Legyünk jóindulatúak: az Édes szívem, ribanc vagy!-ot valahová a kettő közé lehet elhelyezni - de sokkal közelebb az utóbbihoz.

Kislány csoszog egy pár hatalmas cipőben, kezében egy fa játékbaba letörött kezével - s ahogy léptek közeledtét hallja, kiugrik a cipő-csónakból, és elszelel. A "tárlat" első képei találóak, aki ismeri a verseket, annak rögvest beugrik az alvó szülei nemi szerveit megvizsgáló, a korbáccsal fenyített és a "bácsit" kielégítő kislány vagy kislányok - az egyszerű jelenetben benne van mindebből egy kicsi. Ám az előadás nem ezen az ösvényen halad tovább - de nem is egy másikon, hanem megannyi más, egymást sokszor nem is keresztező úton. A tucatnyi ötlet között van találó, szellemes és egészen ragyogó, ahogy van sablonos, átgondolatlan és túlságosan egyszerű is.

A leggyakoribb színpadi történés a "sablonos" címkéjű skatulyából kerül elő: egy színészpár (vagy egy hármas) visszafogott mozgás mellett szaval egy-egy verset - ráadásul azzal a vitatható dramaturgi (Vörös Róbert) fogással, mi szerint a vers függő beszédben előadott vagy utalás-szinten megjelenő párbeszédeit a két fél egymásnak felelgetve, valós párbeszédben mondja el. Ez pedig olyasmi, amihez nincs szükség egy Gergye-kaliberű koreográfusra - talán a rendező nélküli színészi improvizáció is épp erre az eredményre vezetne. Nem sokkal jobb a helyzet az egyik leglátványosabb jelenet - Szabó Gábor és Spolarics Andrea párosa (a szó legszorosabb értelmében vett) akrobatamutatványai az állványzaton - mintáját követő mozzanatoknál sem: a nézők nagy része ekkor nyilvánvalóan a mutatványra és Szabó Gábor, vagy az épp az állványokon tornászó színész ügyességére figyel - pedig igen nehéz megtalálni az összekötő kapcsot a cirkuszi elemek és a Kúrós versek között...

A visszafogottabb koreográfia ideges mozdulatai, az ismétlések, a zaklatott mozdulatsorok, a színészek küzdelmei viszont sokszor jól illenek a versekhez, s mindig élvezetesek. Egyformán jól teljesít ugyanis Gergye és a Bárka csapata is, nincs éles határvonal köztük, nem lehet egyértelműen elkülöníteni "a táncost" és "a színészt". Szorcsik Kriszta, a Bárka színésze már-már főszereplővé lép elő, az ő játéka a legerőteljesebbek, legemlékezetesebbek között van, talán kisugárzásának és a versek, az előadás hangulatának ellentmondása miatt.

Philipp György zeneszerző szereplőként is jelen van a színpadon - fantasztikusan helyettesíti a helyzetet jól átlátó (azaz magát nem ünneplő, csak egyetlen rövid dal erejéig feltűnő, a színpadra csak a meghajlásnál lépő) Ágenst. Vokális teljesítménye Bobby McFerrint idézi, zenéje pedig illő atmoszférát teremt a játékhoz.

Ahogy múlik az idő, az ötletek úgy burjánzanak elő, ahelyett, hogy Gergye egy egységes képet próbálna létrehozni. Nem illik a magát mindaddig komolyan vevő előadáshoz az önironikus áriában előadott vers, s inkább ripacs, mint hangulatba hozó Spolarics Andrea egyik végső, üvöltve elmondott verse. S aztán néha újra visszatérünk az élvezetes részekhez - de a gyakori minőségi váltások igen fárasztóak.

Saját magán belül is váltakozó színvonalú, a versekhez (és a szorgos "18 éven felülieknek!"-figyelmeztetésekhez) képest szemérmes, nem eléggé átgondolt előadás az Édes szívem, ribanc vagy!, melyet minden jó ötlet, eltalált mozzanat és a kiváló színészek ellenére sem lesz nehéz elfelejteni. Többet nyújt nála maga a könyv - s ez a tény megkérdőjelezi az arra épülő előadás létjogosultságát.


Meztelenül, akár a hangod...

Göbölyös N. László / Halfirka, 2007. június 19.

"mostantól nem nevezünk meg semmit
senkit nem hívunk a nevén
egymás felé fordulva figyeljük
miként mozdul a másik
mit tesz
hogyan fordul
és tekinti semminek a múló időt"

Meztelenül, akár a kezed - írta Pablo Neruda egyik szerelmes szonettében. Ágens esetében ez a meztelenség a hangjából árad, miközben - akár ír, akár lemezről szól, akár a színpadon ad elő - ő maga testben, lélekben, szellemben meztelen. Néha szó szerint, de az, aki ennyire önmagát, a legrejtettebb énjét is kiadja, ennyire nem törődik a "mit mondanak az emberek?" kezdetű korláttal, viselhet bármilyen ruhát, fátylat, álarcot, akkor is meztelen marad. Mert azok, akiket nem riaszt az ő gyakran "agresszív exhibicionizmusa", aki képes befogadni az Őstermészet belőle feltörő hangjait, látják mögötte a harmóniára vágyó szépséget, és azt az iszonyúan erős nőt, aki sok-sok seb, önkéntes és kényszerű pokolra szállás, lángokkal, kihegyezett tőrökkel teli átjárókon való áthatolás után is itt van, és nem tud, nem akar lecsillapodni. Lételeme az útkeresés, az ismeretlen megkísértése és megzabolázása, kerül, amibe kerül.

Most Ágens meztelenségének könyvbe zárt sorait adja át nekünk, Kúrós versek címmel. Nem a botrány a fontos, hanem az, hogy nevezzük nevén a dolgokat. Hiszen ősi mágia, hogy egy baj, egy félelem feloldódhat, amint kimondják rettegve elfojtott nevét. Az írásom elején idézett sorok pont az ellenkezőjéről szólnak - nem véletlenül vannak a kötet végén, eddig el kell jutni egy érzésben, egy kapcsolatban, hogy a szavaknak már azért ne legyen jelentősége, mert egy másik dimenzióban vagyunk. De addig....

"formáld a bíbor madarat
hajolj rám
aranyat olvasztok a számban
bíbor madár lakhelyét készítem elő
végső alakját éleszti nyelvem
édes fojtás torkom falánál
nyughass te galád még előbb térsz ki
mint természeted kéri"

Az ágensi erotika gyöngyszeme - igaz, képszerű és szép, mintegy bevezetője azoknak a hol koncentrikus, hol behorpadt köröknek, amelyeket a Művésznő bejár abszolút szabadság-keresésével, miközben pontos képet kapunk egy ma sem "szalonképes", ma is "alternatív" életformáról.

"ne közelíts
az első íz a papír íze
legyen
melyre tilalmaid róttad
te magad"

"hangod legyek
vagy öled
ha mersz
te kezdesz"
(Tabu)

A nyárspolgári világképbe még ennyi se férne bele, nemhogy a következő sorok. De vajon miért is szeretjük annyira az olyan "mocskos" nőket, mint Anais Nin, Camille Claudel, Janis Joplin vagy Patti Smith? De honnan is jön mindez?

"Te érj (térj) hozzám
mert nem volt egy sem
nem borított, nem időzött bennem,
nem térdelt, nem itta nedvem"
(A szüzesség versei)

És akkor még előttünk vannak a "Kislány-ciklus" versformába odavetett sorai: "Akkor most papás-mamást.. "Éjszaka lett...", "Mindennek rendelt ideje van." Emberinek hazudott kapcsolatok, olyan "rend", amelytől akkor is irtóznánk, ha nem vernének. És a különböző találkozások, amelyek beillenének egy-egy hidegvágott szociográfiai riportnak: a Lívia bulija, a Nem tudom, hol szedtelek össze, a "szőke cigány barátnő" kálváriája, amelyben ő egy ideig az egyik latornő lehetett, vagy a Rossz volt, egy drogos fiú szerepjátéka a mélyponttól a kijózanodásig és a megtérésig. Ágens mindezekben soha nem külső szemlélő, aktív cselekvő, bűnrészes, áldozattárs, de legalábbis túlvezérelt empátiával megátkozott szemtanú.

Kötetünket egyenesen tőle kaptuk egy könyvheti sátor előtt, ahol közös papírpohárba kortyonként töltötte nekünk a vörösbort (e rítus "hagyományát" tavaly teremtettük meg az Aqua Toffana előadását követően a MüPában): fehér tollal dedikálta nekünk Ágens a fekete lapos könyvet. Először Párom ragadta magához és első lendülettel felolvasta a felét, a másodikat némán, még aznap. Másnap először én is rávetettem magam, én sem bírtam letenni, és utána még többször újra és újra fel kellett lapoznom sorait, hogy lelkem folyamatosan bővülő keménylemezén tároljam.

De lehet, hogy teljes egészében akkor kerül minden a helyére, ha ismét testközelbe kerülünk Ágenssel.