Előadások/
Munkák
Interjúk Kritikák/
Írások
Publikációk Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Közhasznúsági
melléklet
2013. évi
pályázat
Támogatók:


Halálközeli élménykonyha

Halász Tamás / kultura.hu, 2008. február 16.

Karácsonyi előtti üzenetnek sem rossz, amit Ágens bőrbe-fémbe öltöztetett matrónaként "el akart mondani" az előadásban: nemcsak a szeretet, a szelídség, a türelem, a tisztaság - és még a végtelenségig sorolhatnánk az emberi "jóságokat" - mindenkié, hanem a düh is. Mindenkié, hiszen mindenki sajátja.

A fenti üzenet a színésznő-istennő-szertartásvezető dühöngésének keretébe van ágyazva: a közönség túl korán érkezett, nem került tömjén a füstölőbe. Képzeljük csak el a füstöt és az tömjén illatot, szólít fel minket hanyagul artikulálva a szavakat, a hisztéria több regiszterén szólaltatva meg felháborodását, szitkait, miközben a szerzetes fiú felénk lendíti a szelencét.

De a düh elkövetkező közel egyórás "ünnepe" főként nem verbális módon nyer artikulációt, és sokkal egyetemesebb, spirituálisabb rétegekben fedi fel önmagunk és mások elleni agressziónk, ami a létért való küzdelem, önmagunk keresésének transzcendens és ugyanakkor nagyon is reális, földi része.

Mint a születés maga, amikor a no-maszkkal elfedett arcú, indiai istennőkre is emlékeztető, csukló, hörgő "magzat" leszakad a földfestékekkel körben kidekorált középpontban álló, torz arcú ősanyától: a köldökzsinór vége véres, a talaj lucskos lesz tőle - később ostorként szolgálja az önharag megvalósítását, vagy az attól való félelem megjelenítését, az aszkézis eksztázisának két végleteként.

A két egyetemes nemtelen, kortalan nőalak egymástól való elszakadása után vércse-kányaként vijjoggva kezd dominanciaharcba, fémszálas kesztyűvel súrolják a padlóra az idő múlásának onanikus ütemét, fejükkel próbálnak utat és kielégülést törni a szerzetes ölében, aki vagy úrként a mindenség ingáját, örlőjét forgatja a szín közepén, vagy rezzenéstelen arcú szolgaként rendezi a tárgyakat.

Az evés, ivás, a szoptatás, a növekvés mind a kozmikus energia kiáramlását szolgálják, nem mellőzve az ironikus önreflexiókat, mint a végső közös ütőhangszeres tombolás előtti "krisnás" dal "a jóság mindenkié" végeláthatatlan folytathatóságáról, aminek végső strófája, a fentebb már idézett "a düh mindenkié". Illetőleg a "tű". A tű, melynek fokán nem minden bűnös lélek juthat át.

Az előadás másik rétegének magvát ugyanis az apokrifnak, szakrálisnak ható szöveg adja, mely mindkét női szereplő tolmácsolásában elhangzik, egyszer posztmodern, speciális torzításokat felhasználó opera-áriaként, másodszor ismétlésekkel és önreflexív hangsúlyokkal ellenpontozott monológ formájában. Félig gyónás ez, félig a sors kutatása.

Az előadás többrétegű megkomponáltsága, a hang, a vizuális elemek, így a megvilágítás egészen a fénycsík pásztákig való megtervezettsége, a rögzített és szertartásos színpadkép és koreográfia, a tónusok egysége létrehozza azt a kozmikus teret, ahol minden egyes hörgés, csuklás, könyvből felolvasott héber, arab szövegfoszlány, elhangzó zene képes jelentést hordozni a színpad kozmoszában. A szereplők átlényegüléseinek ritmusa figyelemre méltó koncentrációval párosul, és szinte megfoghatóvá teszi a felszabaduló energiákat, amelyek előtt a néző hol megnyílik, hol bezárul.

Ez a hullámzás nem titkolt célja az alkotóknak. A végső sötétben az immár maszk nélküli "matróna" hanyagul, mintegy mellékesen ismétli el: "Hát, ennyit akartam volna elmondani. Most talán hajoljunk meg, vagy valami."

A közönség ennek a távolságtartásnak, keretnek köszönhetően nem távozik dühösen a térből, hanem elgondolkozik további útján.