Előadások/
Munkák
Interjúk Kritikák/
Írások
Publikációk Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Közhasznúsági
melléklet
2013. évi
pályázat
Támogatók:


HARAGBAN A VILÁGGAL

Jászay Tamás / Ágens: Ira - Düh / MU Színház revizoronline.hu, 2009.02.24.

Ágens konokul önmagából építkező nagy világszínházában ezúttal régi-új témája felé fordult: az idő, a szerelem, a szexualitás, a zene meg az írás körül tett vizsgálódásainak színes-szagos esszenciája a MU-ban bemutatott, majd az AKKU-ba költöztetett Ira - Düh. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Ágens színpadi művészetében az nyűgöz le sokadszor is, ahogyan a hétköznapit, a mindannyiunk által megtapasztaltat gyúrja és alakítja, hajlítja és tömöríti saját kénye-kedve szerint. Ágensnek van egy tulajdonsága, ami különösen rokonszenvessé teszi mennyet-poklot megjáró vállalkozásait: bármilyen erős vízióval (másképp: határozott véleménnyel) is rendelkezzék bármelyik "mániájáról", azaz aktuális témájáról (márpedig amíg ez a fajta rálátás hiányzik, addig nem tartja meg a bemutatót), azt sosem erőlteti ránk, nézőkre. Határozott mozdulattal invitál egy tágra nyitott ajtó felé, hogy aztán a labirintussá növesztett szobában azzal szembesüljünk, hogy számolhatatlan kijárat közül lehet (de nem kell) választanunk.

Felületes (vagy az első találkozástól még megilletődött) szemlélő gondolhatja, hogy Ágens színháza erőszakos és abszolút, hiszen a maga és állandó alkotótársai által tett, keménynek tűnő kijelentések legtöbbje tétova, hosszan érlelt kérdés csupán. Évek óta figyelve bemutatóit, állíthatjuk, hogy Ágens egyre biztosabban tudja, hogy milyen keveset is tud valójában, ám ezt a keveset egyre elmélyültebb munkával, törhetetlen akarattal, és ami ennél a fajta színháznál alighanem a legfontosabb, saját magával továbbra is önazonos módon tárja fel. És persze adja át nekünk: amit kapunk, az a nézőtér felől nézve már korántsem tűnik oly kevésnek. Jó kérdést feltenni művészet: Ágens új előadása a mindenkori alkotó belső vívódásairól, s így a művészi munkához elengedhetetlen furorról is szól - egyszerre fennkölten és földhöz szögezetten, sőt a sárba tiportan.

A korábbiakhoz hasonlóan utazásra hív az új bemutató, az Ira is. A fedélzeten új és régi alkotótársak is ülnek: a rezdülésnyi mozdulatokat meg azok hiányát megszabó, Ágenst távoli útjaira kezdettől elkísérő Gergye Krisztián koreográfus, a néhány éve a fehérvári színházban énekesi és színészi kvalitásaival Ágens figyelmét felkeltő Madák Zsuzsanna, de meg kell említeni a szakrálist nem kevés profánsággal vegyítő jelmezekért felelős Szűcs Editet, vagy a dühtől torz, összeégett, megráncosodott arcokat és karokat "elkészítő" Károlyi Balázst is. És a nem túl rég csatlakozott, de máris fontossá váló társak neve is feltétlenül idekívánkozik: a hangjával alighanem bármire, egyszerre kisfiús és férfias, angyali és nagyon is e világi külsejével pedig sokra képes Philipp György meg a színlapon művészeti és látványkonzultánsként feltüntetett Árvai György.

Aki nyilván a fekete színpadot buján elárasztó, szándékolt félkészségében is lenyűgöző mandaláért felelős: fehér krétával rajzolt, lángnyelvszerű körvonalak maradnak benne-rajta kitöltetlenül, másutt, az elkészült, majd a világtengellyel eljárt pusztító tánc után rozsdaszínbe olvadó felületeken eredetileg a düh vöröse, sárgája, barnája és lilája virít. Az aprólékosan megszerkesztett-megszervezett kört tárgyak látszólagos összevisszasága öleli és szakítja meg folyton: idővel lényegi szerephez jutó vashordó, füstölő, fémlemez, gerendák, redőnyök. A szakrális közeg kicsiben képezi le a világot: az előadás orgiasztikus csúcspontja a hangzó (mert minden pontján bemikrofonozott) térre, valamint redőnyökre és falécekre komponált ütős dühszimfónia. Ágensnek a színlapon idézett, az elfojtást kárhoztató s a gondolatok és érzelmek gáttalan kiáramlását pártoló gondolatai fülsiketítő és lélekemelő himnuszként dübörögnek vissza a jelenetben.

Ám míg idáig eljutunk, sok mindenen kell átesnünk. A nyitó jelenet az Ágenstől ismerős kint is-bent is séma szerint működik: a kör legközepén (hol másutt?) álló főszereplőnő magából kikelve sérelmezi, hogy "ráengedték" a közönséget, de hisztérikus szólója legalább minket megkímél - ha már ott vagyunk, leülhetünk. Előtte a földön szétvetett lábakkal ül kiismerhetetlen (egyszerre kegyetlen és kihívó, valamiért mégis kiszolgáltatott) arcvonásokat viselő, hozzá kötélből font köldökzsinórral kapcsolódó ifjabb alteregója (Madák Zsuzsanna), míg a rejtélyes rítus főpapja (Philipp György) rendíthetetlen nyugalommal jár körbe, hogy minden tárgy és kellék az őt megillető helyre kerüljön. Bizarr szentháromságuk középpontja megfoghatatlan: a főszereplő kezdetben egyértelműen Ágens, majd az arab nyelvű imát (?) éneklő Philipp indítja be az egyre szédítőbb tempójú történéseket, végül Madák a III. Richárdból citált monológgal zár, miközben az egyre tompább fények a paptól egy nyilvánvalóan szent szöveget/nyelvet olvasni tanuló Ágensre esnek.

A színpadi cselekvések zárt rend szerint követik egymást, szimbólumszótárt lapozgatva sem feltétlenül jutnánk megfejtésük közelébe. Erre nincs is szükség, hiszen Ágens esetében a nézőre hagyott nyitott megoldások sosem azonosak a lilán gomolygó semmitmondással. Érthető, és főleg: átérezhető szituációkat mutat meg, melyek kibontásuk során többszöri alakváltozáson esnek át. Pengevékonyságú a határvonal féltékenységi dráma és családi civódás között, van átjárás bugyuta gitáros-furulyás dalolászás és eget-földet megrengető dühzenélés között. És újra megbizonyosodhatunk arról is, hogy a szent és profán nem egymást kizáró, hanem inkább egymást feltételező fogalmak. Meg hogy a harag jó tanácsadó.