^1.

Ami­kor 2000 má­ju­sá­ban egy hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve el­ha­tá­roz­tam, hogy vizs­ga­mun­ka­ként port­ré­fil­met ké­szí­tek Ágens­ről, ar­ra a kér­dés­re ke­res­tem a vá­laszt, hogy ki ő és mi­ért éne­kel. Hogy éne­kes­nő­ként mi hajt­ja egy tel­jes­ség­gel já­rat­lan úton, mely nem ke­cseg­tet gyors si­ker­rel, csak fo­lya­ma­tos ne­hé­zsé­gek­kel, buk­ta­tók­kal és ér­tet­len­ke­dés­sel. A né­gyó­rás be­szél­ge­tés­ből vé­gül egy hu­szonnyolc per­ces vi­de­ó szü­le­tett, mely, ha nem is a várt vá­la­szo­kat hoz­ta, ki­raj­zo­ló­dott be­lő­le egy ön­tör­vé­nyű, ext­ra­va­gáns, el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­ség, aki a ma­ga­biz­tos­ság álar­ca mö­gött lan­ka­dat­lan ke­res. Va­ló­szí­nű­leg ezért ér­zem úgy, hogy a kér­dé­se­im, me­lye­ket ap­rán­ként jó­sze­ri­vel mind ki­vág­tam a film­ből, le­ga­lább olyan fon­to­sak vol­tak, mint Ágens vá­la­szai, mert az ő lé­nye­gét tük­rö­zik: a fo­lya­ma­tos kér­de­zést, ahogy szün­te­len ön­ma­gát fag­gat­ja a sa­ját mi­ben­lé­té­ről. Ő is azt ku­tat­ja, ki ő, és mi­re szü­le­tett - ta­lán et­től olyan ne­héz őt meg­fej­te­ni.

Em­lék­szem: ülünk a Ró­zsa ut­cai kony­há­ban, az át­lát­szat­lan ab­lak a gang­ra néz, az asz­ta­lon for­ró zöld­ség­le­ves gő­zö­lög a tá­nyé­rok­ból, bar­na sört kor­tyol­ga­tunk hoz­zá a jegy­ze­te­ink fö­lött. Az­tán a szűk fo­lyo­són do­hány­zunk Bo­udny­val, és a szom­széd­dal cse­ve­günk. Vissza a mun­ká­hoz, szól ki Ágens nagy has­sal és ta­lán né­mi irigy­ség­gel, hogy ő nem do­há­nyoz­hat - a port­ré­film ve­tí­té­se köz­ben mély, me­gal­vadt csönd, mint­ha nem ér­te­nék, mit lát­nak ott, a volt Ki­ni­zsi mo­zi kis­ter­mé­ben, ahol egy rajz­szö­gek­kel fal­ra erő­sí­tett le­pe­dő­re ve­tí­te­nek ha­lo­vány ké­pet, és a vé­ge fe­lé va­la­ki va­ló­ság­gal be­le­ki­ált a csend­be: úris­ten, ter­hes, én azt hit­tem, kö­vér. Sem­mi taps, csak az ele­mi fe­lis­me­rés le­beg az ál­ló le­ve­gő­ben. Be­me­gyek a gang­ról, új­ra kér­de­zek.

Egy nap Ágens hív, hogy ír­jak ró­la cik­ket. Erőt­le­nül til­ta­ko­zom. Be­szél­ges­sünk előt­te, mon­dom ki­té­rő­en, az­tán át­fu­tom a meg­je­lent in­ter­jú­kat, egy te­kin­té­lyes kis pak­sa­mé­tát, me­lyet ő ma­ga fris­sít, nem lan­ka­dó szor­ga­lom­mal. "Tu­dom, hogy ne­héz kri­ti­kát ír­ni ró­lam" - öt­lik a sze­mem­be nyom­ban az egyik be­szél­ge­tés rész­le­te. "Meg­je­lent már né­hány mon­dat, de az is in­kább csak a po­én szint­jén. In­kább in­for­má­ci­ó­kat kö­zöl­tek, hogy hol vol­tam, mit csi­nál­tam és ki­vel. Eb­be az­tán be­le­szőt­tek bi­zo­nyos jel­lem­vo­ná­so­kat, és kész. Ha­ma­rabb csi­nál­nak ve­lem in­ter­jút, mert ak­kor be­szé­lek er­ről-ar­ról és an­nak van egy rend­sze­re, ami be­lő­lem irá­nyul. Utá­na ezt egy ki­csit csak össze kell ka­la­pál­ni és le le­het hoz­ni egy új­ság­ban. [...] Azt sen­ki nem vál­lal­ja, hogy föl­mu­tas­sa, hogy amit én csi­ná­lok, az mi­cso­da." (Ozs­da Eri­ka: Me­gin­dul az ára­dás, Nap­pa­li Ház, 1999.)

 

^2.

Ágens le­gu­tób­bi - ma­gá­val ra­ga­dó - szín­pa­di mű­vét, a Pur­cell pik­no­lep­szi­át mél­tat­va két kri­ti­ku­sa is me­gem­lí­ti az ér­tel­me­zés ne­hé­zsé­gét:

"Ezo­te­ri­kus szín­pa­di lát­vány, Pur­cell-mu­zsi­ka, ért­he­tet­len vo­ká­lis hang­zá­sok fo­lya­ma­tos in­to­ná­ci­ó­ja, ame­lyek in­ten­zi­tá­sa be­fo­lyá­sol­ja a ve­tí­tett moz­gó­ké­pen lát­ha­tó óri­á­si szél­ke­re­kek for­gá­si se­bes­sé­gét - min­dez azt sej­te­ti, hogy a Pur­cell pik­no­lep­szi­a ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő és még ne­he­zeb­ben él­vez­he­tő mű­al­ko­tás. Ez­zel szem­ben az elő­a­dás egyik leg­na­gyobb meg­le­pe­té­se az, hogy min­den pil­la­na­ta le­bi­lin­cse­lő­en iz­gal­mas."

(Kut­sze­gi Csa­ba: Je­len­lét­hi­ány, Szín­ház, 2004. má­jus)

"A nagy­sze­rű já­ték te­hát már a da­rab előtt el­kez­dő­dik, mert a pik­no­lep­szi­a je­len­lét­hi­ányt és tu­dat­ki­e­sést je­lent, va­gyis le­be­günk a sem­mi­ben, el­ve­szít­jük tá­jé­ko­zó­dó­ké­pes­sé­gün­ket, azt sem tud­juk, mi tör­té­nik kö­rü­löt­tünk, és csak ab­ban le­he­tünk biz­to­sak, hogy min­den, ami az, nem az, ami."

(Vég­ső Zol­tán: Ágens laj­tor­já­ja, Élet és Iro­da­lom, 2004. feb­ru­ár 27.)

Ágenst ku­tat­va fo­lya­ma­to­san ta­ga­dó­szók­ba, nem­be és nincs­be üt­kö­zik az em­ber, mint­ha min­de­ne­ke­lőtt a hi­ány vagy a nem azo­nos­ság jel­le­mez­né, sőt, ez vol­na lé­nye­gi sa­já­tos­sá­ga. Éne­ke nem de­fi­ni­ál­ha­tó; hang­ja, bár sok más elő­a­dó­é­hoz ha­son­lí­tot­ták, se­ho­vá nem so­rol­ha­tó. Éne­ke­i­ből, ke­vés ki­vé­telt le­szá­mít­va, hi­ány­zik a szö­veg, amely irányt szab­hat­na az ér­tel­me­zés­nek. Szín­há­zi elő­a­dá­sa­i­nak nincs ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett, kö­vet­he­tő cse­lek­mé­nye, a tör­té­ne­tet erő­tel­jes szim­bo­li­ká­val át­szőtt hely­ze­tek és min­den­ki szá­má­ra átél­he­tő lel­ki ál­la­po­tok he­lyet­te­sí­tik. Hi­ány­zik a dra­ma­tur­gi­ai csúcs­pont, mert a mű egé­sze csúcs­ra van já­rat­va. Da­rab­ja­i­ból nem ol­vas­ha­tók ki az al­ter­na­tív szín­há­zak ma di­va­tos té­mái, mint az iden­ti­tás­ke­re­sés, a ne­mi sze­re­pek el­bi­zony­ta­la­no­dá­sa, a sza­bad­ság meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­ga és a már ki­ví­vott sza­bad­ság el­szi­ge­te­lő ha­tá­sa, a kom­mu­ni­ká­ci­ó le­he­tet­len­sé­ge vagy a tár­sa­dal­mi ál­la­po­tok kri­ti­ká­ja. Hi­á­ba is ke­res­nénk ben­nük a hu­mor fel­vil­la­ná­sa­it vagy az iró­ni­a szi­por­ká­it, nem fér­nek össze az ágen­si at­ti­tűd ko­moly­sá­gá­val. S még a dísz­le­tet is a fény, al­ka­lo­mad­tán a fény hi­á­nya, ne­tán ve­tí­tett kép pó­tol­ja, ahogy a jel­mez a sok­ko­ló mez­te­len­ség­gel vagy a pu­ri­tán, ám an­nál szim­bo­li­ku­sabb fe­ke­te-fe­hér öl­tö­zet­tel lesz egyen­lő az utol­só két elő­a­dás­ban.

 

^3.

A hosszan so­rol­ha­tó nin­csek mel­lett, vagy ta­lán úgy kel­le­ne mon­da­ni, az ér­tel­me­zést meg­könnyí­tő szok­vá­nyos ka­pasz­ko­dók he­lyett van azon­ban va­la­mi más: egy rend­kí­vü­li te­het­sé­gű, dí­va al­ka­tú éne­kes­nő, aki kü­lö­nös lá­to­má­sa­i­ból al­kot misz­ti­kus-spi­ri­tu­á­lis szín­pa­di mű­ve­ket.

 

 

 

^4.

A ko­ráb­bi éne­kek­ből össze­ál­lí­tott el­ső elő­a­dás­ban, az Átjá­rók­ban Ágens "sma­rag­dasszony" föl­dig érő mély­zöld ab­ron­csos ru­há­ban és toll­ko­ro­ná­ban. Ne­vez­het­nénk po­gány pap­nő­nek vagy va­rázs­ló­asszony­nak is, aki kán­tá­lá­sá­val: a Hang­gal irá­nyít­ja a szer­tar­tást. Ez a hang - a hör­gés, si­koly, só­haj­tás, üvöl­tés és si­mo­ga­tás eksz­ta­ti­kus ele­gye - nem fog­ha­tó sem­mi­hez, mint­ha az időn túl­ról, a lé­lek ata­visz­ti­kus mély­ré­te­ge­i­ből száll­na fel. Me­gi­géz és me­gi­déz. Meg­i­dé­zi a fé­lel­me­in­ket és szo­ron­gá­sun­kat az ön­ma­gun­kon túl sej­tett sö­tét mély­sé­gek­ről. És leg­fő­kép­pen: va­rá­zse­re­jé­vel át­já­ró­kat nyit a tán­co­sok szá­má­ra, és rá­ve­szi őket, hogy alá­száll­ja­nak sa­ját leg­ben­sőbb vi­szo­nya­ik­ba, a tör­té­net­be, amely­nek sor­suk­nál fog­va sze­rep­lői.

Az Átjá­rók in­ver­zé­nek vagy má­so­dik ré­szé­nek szánt, már-már fe­le­dés­be me­rült Ko­ráj­tá­ban Ágens a "Tü­kör­dí­va" - a sa­ját vi­lá­gá­ból el­vá­gyó­dó, a kép­ze­let tü­kör­vi­lá­gá­ban ka­lan­dot és tör­té­ne­te­ket ke­re­ső em­ber. E sej­tel­mes, misz­té­ri­um­já­ték­sze­rű elő­a­dás­ban a Tü­kör­dí­va me­gi­dé­zi a Dé­mont, a Tisz­ta abszt­rak­ci­ót és a föl­di Sze­rel­met. Hang­ja hí­vá­sá­ra egyen­ként élet­re kel­nek vagy in­kább lé­te­ző­vé vál­nak az el­vont fo­gal­mak, és a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás so­rán em­be­ri ala­kot öl­te­nek. Ek­kor kez­dő­dik a va­ló­di já­ték: a meg­kí­sér­tés és a meg­kí­sért­ve le­vés szün­te­len kör­for­gá­sa. Az erő­vi­szo­nyok fo­lya­ma­tos hul­lám­zá­sá­ban a vak­me­rő me­gi­dé­zőn erő­sza­kot tesz­nek, meg­ta­pasz­tal­ja a tes­ti sze­rel­met, és érint­ke­zik a tisz­ta abszt­rak­ci­ó­val. Vé­gül va­la­mennyi me­gi­dé­zett lény vissza­vo­nul - meg­tör­tént a be­a­va­tás.

A Te­neb­ra­e­ben pe­dig egy­sze­rű­en dí­va, az im­már le­mez­te­le­nült, jel­zők­től és kül­ső­sé­gek­től meg­fosz­tott sö­tét na­gyasszony, a két­sé­gek közt ver­gő­dő em­be­ri lény női alak­ban, aki a nyi­tó­kép­ben fé­reg­ként ara­szol elő­re a szín­pa­don. Amit a Ko­ráj­tá­ban a hosszú vö­rös pa­ró­ka kí­nál­ta fan­tá­zi­a­sze­rep ol­tal­má­ban tesz a Tü­kör­dí­va, az itt már adott, nem kell a lé­te­zés há­rom abszt­ra­hált sík­ját mes­ter­sé­ge­sen me­gi­déz­ni. Dé­mon, em­ber és Is­ten hár­mas vi­lá­ga már a lé­lek­ben van, je­len­va­ló­vá lett, csak épp ir­tó­za­to­san szen­ved tő­le az em­ber, va­la­hogy úgy, ahogy a be­a­va­tás út­já­ra lé­pő sá­mán ret­teg az ősi tu­dás hí­ján a sö­tét­től. Min­dent meg­kér­dő­je­lez, amit ta­lál, sö­tét­ség­ből sö­tét­ség­be jut, míg el nem ér­ke­zik az ál­do­zat ide­je. Az ál­do­zat a meg­vál­tás le­he­tő­sé­gét hor­doz­za: vagy meg­nyí­lik szá­má­ra az út, vagy el­pusz­tul - a né­ző ak­kor meg­sza­ba­dul.

 

^5.

Ágenst hall­gat­va és lát­va a szín­há­zi elő­a­dás misz­té­ri­um­já­ték­ká, szak­rá­lis ese­ménnyé lesz, mo­dern ko­ri be­a­va­tá­si szer­tar­tás­sá, mely alap­ve­tő lé­tál­la­po­to­kat, a lé­lek bel­ső min­tá­za­tát és arc­he­ti­pi­kus sze­rep­lő­it, abszt­rakt fo­gal­ma­kat és ide­á­kat, transz­cen­dens lé­te­ző­ket idéz meg. Da­rab­ja­i­nak dra­ma­tur­gi­á­ja kap­csán egy tör­té­ne­ti és mi­ti­kus alak, a sá­mán el­ső al­vi­lá­gi út­ja me­rül fel pár­hu­zam­ként, ami­kor a le­en­dő sá­mán elő­ször sza­kad ki a fi­zi­kai lét tér és idő ural­ta di­men­zi­ó­já­ból, és a lel­ke alá­száll a hol­tak bi­ro­dal­má­ba. Az alá­szál­lás köz­ben meg­küzd a dé­mo­nok­kal, fo­lya­ma­tos lel­ki pró­bák­nak vet­te­tik alá, vagy szem­be­ke­rül az őt meg­száll­va tar­tó szel­le­mek­kel, me­lyek az úton elin­dí­tot­ták. Ha­lá­la el­ke­rül­he­tet­len, és szce­ná­ri­ó­ja a tu­dat­ta­lan leg­bor­zal­ma­sabb ké­pe­it idé­zi: éhes dé­mo­nok za­bál­ják fel, meg­kí­noz­zák, él­ve elé­ge­tik, fel­da­ra­bol­ják.

 

^6.

"Az utób­bi évek­ben a fő prob­lé­ma­kör, ami fog­lal­koz­ta­tott - ír­ja Ágens egy szi­nop­szis­ban - a Da­i­món, dé­mon és az al­só vi­lá­gok, il­let­ve a mély-én­ben rej­lő tu­da­ta­lat­ti és -fö­löt­ti tar­tal­mak meg­je­le­ní­té­se a szín­pa­di ze­né­ben és szín­há­zi elő­a­dá­sok­ban".

"Szá­mom­ra a Da­i­mon - ír­ja még Né­meth Ágnes szob­rász­mű­vész ki­ál­lí­tá­sát meg­nyi­tó kon­cert­je kap­csán 2002-ben - "az az em­be­ri ér­te­lem­mel nem me­gért­he­tő, az em­ber ér­zék­szer­ve­in túl lé­te­ző dé­mo­ni vi­lág, mely bi­zo­nyos idő­kö­zön­ként be­tör az em­ber va­ló va­ló­sá­gá­ba, hogy fi­gyel­mez­tes­sen ar­ra, mennyi­re sem­mik va­gyunk. Mennyi­re nincs bir­to­kunk­ban a vi­lág is­me­re­te, mennyi­re nincs ha­tal­munk a tör­té­ne­te­ink fe­lett. [...] A Dé­mon Is­ten ál­do­zat­ra vá­gyik. [...] Ki­tép ab­ból, ami­ben ed­dig vol­tunk és új is­me­re­tek­kel hal­moz el. Bor­za­lom­mal te­li és gyö­nyörrel ke­cseg­te­tő is­me­re­tek­kel. Le­nyom a min­dannyi­unk­ban mo­tosz­ká­ló >ős­mély­ség­be<, s olyan vi­lá­got mu­tat, mely lé­te­ző ugyan, de érint­ke­zé­sünk a Da­i­mon meg­je­le­né­sé­ig nem volt ve­le. S mely vi­lág­ról sej­tet­tük, hogy van, de sen­ki sem gon­dol­ta, hogy va­la­ha is tu­do­má­sul kell ven­ni­e. Pe­dig a Da­i­mon ál­do­za­tot akar. [...] El­ra­gad, s nem té­rünk vissza töb­bé, meg­szű­nik a hely, a tér és az idő.."

 

^7.

A dé­mo­ni kí­sér­tés áll mind­há­rom da­rab kö­zép­pont­já­ban: a sorssze­rű szük­ség­sze­rű­ség­gé emelt sür­ge­tő vágy, hogy alá­me­rül­jünk "az ér­zék­szer­ve­in­ken tú­li vi­lág­ba, az ős­mély­ség­be", és az ál­do­za­tért cse­ré­be el­nyer­jük a tisz­tán­lá­tás ju­tal­mát. Az alá­me­rü­lés azon­ban min­dig újabb po­zí­ci­ó­ból tör­té­nik: az Átjá­rók­ban a Sma­rag­dasszony, a Ko­ráj­tá­ban a Tü­kör­dí­va, a Te­neb­re­a­ben a "sö­tét dí­va" kez­de­mé­nye­zi és tart­ja mű­kö­dés­ben. Ezek az el­ne­ve­zé­sek nem pusz­tán újon­nan ki­ta­lált sze­rep­sze­mé­lyi­sé­ge­ket ta­kar­nak, ha­nem egy fo­lya­ma­to­san mó­do­su­ló tu­da­tál­la­pot je­lö­lői azon a spi­ri­tu­á­lis úton, me­lyet Ágens jár be a hang­gal. Mű­ve örö­kös át­já­rás egyik vi­lág­ból a má­sik­ba, mi­köz­ben ő ma­ga szün­te­len me­gú­jul.

 

^8.

"Átjá­rok. Igen. Er­ről szól az Átjá­rók cí­mű elő­a­dás. Majd­nem ugya­no­lyan sá­má­na­lap­hely­zet, mint amit a sá­má­nok csi­nál­nak, csak én a mű­vé­szet­ben hi­szek. De hát a mű­vé­szet ma­ga er­ről szól, ez a funk­ci­ó­ja, hogy át­já­ró­kat biz­to­sít­son azok szá­má­ra, akik e nél­kül nem tud­nak át­jut­ni. Olyan uta­kat mu­tas­son, amin ke­resz­tül át tu­dunk ha­tol­ni egy má­sik di­men­zi­ó­ba, aho­vá egyéb­ként nem len­ne já­rá­sunk. A ze­ne sze­rin­tem egé­szen ki­vé­te­le­zett hely­zet­ben van, mert egye­nes irá­nyú át­já­rá­so­kat biz­to­sít." (Ágens - Tör­té­ne­tek, port­ré­film, 2001, Ivacs Ágnes)

"To­tá­lis oda­a­dást és ön­meg­sem­mi­sí­tést csi­nál az em­ber, mi­köz­ben az ar­cá­val meg a tes­té­vel mint fő­sze­rep­lő >nyom­ja< eze­ket a vi­szo­nyo­kat. Mar­ha nagy el­lent­mon­dás. Az utol­só izom­ros­tig-csim­bó­kig a tes­tem­ben oda kell nyom­ni, be­le a ka­pu­ba, hogy átp­ré­se­lőd­jön, kü­lön­ben nem tör­té­nik sem­mi. Köz­ben pe­dig egy éle­sen, erő­sen ki­ve­he­tő fi­gu­ra van az ar­cá­val a tér­ben, egy va­rázs­ló­asszony: meg kel­le­ne szűn­ni, mint­ha sem­mi nem len­nék. Budd­his­ta szer­ze­tes mód­já­ra kel­le­ne ezt ten­ni, ken­dő­vel az ar­con, nincs arc, csak a hang van." (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

Az Átjá­rók az út el­ső ál­lo­má­sa. Ágens itt be­a­va­tó: ma­gá­val vi­szi a né­zőt a lé­lek sö­tét mély­sé­gé­be, és át­já­ró­kat nyit a tár­sai szá­má­ra, akik alá­száll­nak sa­ját leg­ben­sőbb vi­szo­nya­ik­ba. Csa­bai At­ti­la a kissze­rű, hi­á­ba­va­ló lé­te­zés­ből ki­tör­ni kép­te­len em­ber ba­ná­lis rí­tu­sa­it vég­zi, Lad­jánsz­ki Már­ta ön­be­a­va­tá­si szer­tar­tá­sa a test­be szü­le­tés kín­ját, az ár­tat­lan­ság meg­tar­tá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gét je­le­ní­ti meg, míg Ger­gye Krisz­ti­án a föl­di és a transz­cen­dens vi­lág köz­ti egyen­súly­ke­re­sést gya­ko­rol­ja. A há­rom tán­cos egy tér­ben, mé­gis egy­más­tól el­kü­lö­nül­ve jár­ja a ma­ga út­ját, pár­hu­za­mos élet­tör­té­ne­tét: bár egy tér­ben van­nak, nem ta­lál­koz­nak, út­ra kel­nek, még­sem jut­nak el se­ho­vá, csak vissza ön­ma­guk­hoz.

"Az Átjá­rók na­gyon pon­tos ki­fe­je­zé­se an­nak, ami ön­ma­gun­kon be­lül mű­kö­dik ez alatt az elő­a­dás alatt. Mint­ha az em­ber megp­ró­bál­ná a sa­ját ma­ga esszen­ci­á­lis vi­szo­nya­it fel­mu­tat­ni. [...] Hogy va­ló­já­ban mi tör­tént ve­lünk, hogy mi az a tör­té­net, ami­nek a sze­rep­lői va­gyunk. [...] És azt gon­do­lom, hogy a tán­co­sok ezt a ka­pizs­gá­lást vagy ezt a gon­do­la­tot, ami a hang, a sa­ját ma­guk ké­pé­re és esszen­ci­á­lis vi­szo­nya­i­ra for­dít­ják le. Va­gyis el­ké­pesz­tő mó­don bát­ran és sza­ba­don ön­ma­guk­ba nyúl­nak."

"Ez egy olyan rend­szer, amit min­den­ki­nek sa­ját ma­gá­nak kell be­jár­ni - mint a sa­ját éle­tút­ját. Az Átjá­rók ar­ról szól, hogy ön­ma­gunk­tól el­ju­tunk ön­ma­gun­kig, csak más­hogy. [...] Te­hát elin­dul­va ma­gunk­tól - és egy egé­szen más vi­lág­rend­sze­ren be­lül, ami mi va­gyunk - le­ta­gad­ha­tat­la­nul, de vissza­jut­ni ugya­no­da. És ak­kor mi tör­té­nik? Hi­he­tet­len dol­gok tör­tén­nek. Egyéb­ként: sem­mi. Hogy mit je­lent ez a sem­mi, én ezt ku­ta­tom egyéb­ként min­den­ben, amit éne­ke­lek. Szin­te el­sí­rom ma­gam, annyi­ra nem tör­té­nik sem­mi." (Med­gye­sy Gab­ri­el­la, Szel­lem­kép, 2000. 1-2.)

"Bent va­gyok a tér­ben, ami egy gyö­nyö­rű szép épí­tett tér. Ko­ro­na van raj­tam és meg­ter­ve­zett ru­ha - ez mind je­lez-je­lent va­la­mit. El­ké­szü­lök. Érzem, hogy mind­járt kell tör­tén­ni­e va­la­mi­nek, va­gyis el­kez­dő­dik egy tör­té­net, ami­nek nyil­ván én le­szek az elin­dí­tó­ja. De hol van az a tör­té­net most, ami öt perc múl­va lesz? Hal­lom a né­zők za­ját kint­ről, hogy ott van­nak már és nem­so­ká­ra be fog­nak jön­ni. De még nincs itt a tör­té­net. Ki hoz­za? A né­ző hoz­za, vagy ben­nem van a tör­té­net, vagy egyéb­ként is ott van, ami­nek va­la­mi mi­att - ál­ta­lam vagy a tán­co­sok ál­tal - meg kell tör­tén­ni­e? Más­fél má­sod­perc­cel a né­zők be­jö­ve­te­le előtt ke­re­sem ma­gam­ban, hol van a tör­té­net, ami­be ne­kem be­le kell lép­nem, vagy el kell in­dí­ta­nom - és se­hol semmi. És ak­kor egy­szer csak ki­nyíl­nak az aj­tók, elin­dul­nak, jön­nek be­fe­lé. Én ál­ta­lá­ban úgy kez­dem, hogy va­la­mi hely­zet­ben ta­lál­ja­nak en­gem, hogy a va­rázs­lat vagy a má­gi­a - nem sze­re­tem eze­ket a sza­va­kat, mert fél­re­visz­nek, de nincs jobb szó rá - meg­tör­tén­hes­sen. Álta­lá­ban már ak­kor éne­ke­lek, ami­kor a né­zők el­kez­de­nek be­fe­lé in­dul­ni - a hang ve­ze­ti őket. És ab­ban a pil­la­nat­ban ott van a tör­té­net - va­gyis már nem tu­dom, hogy mi van, sem­mi sincs, és egy­szer csak vé­ge lesz, el­men­nek, és en­gem is el­visz­nek ma­guk­kal. Min­den meg­szű­nik, és nem em­lék­szem ar­ra, hogy mi tör­tént va­ló­já­ban." (Med­gye­sy Gab­ri­el­la, Szel­lem­kép, 2000/1-2.)

 

 

^9.

A kér­dést, hogy mi tör­té­nik, ha ön­ma­gun­kat hát­ra­hagy­va, min­tegy ma­gunk­ból ki­lép­ve, ön­ma­gunk ke­re­sé­sé­re in­du­lunk, akár az Átjá­rók sum­má­za­tá­nak is te­kint­het­jük. A vá­lasz meg­fo­gal­maz­ha­tat­lan­sá­ga, il­let­ve pusz­ta hi­ánnyá sű­rű­sö­dé­se nem ás­sa alá a kér­dés ér­tel­mét, éppen el­len­ke­ző­leg, hisz az át­já­rás sür­ge­tő vá­gyát, mely­ből az elő­a­dás lét­re­jött, ma­ga a kér­de­zés szü­li. An­nál in­kább me­ge­rő­sí­ti a nyelv­vel szem­be­ni bi­zal­mat­lan­sá­gun­kat, de ez már a ne­gye­dik ál­lo­más, a Pur­cell-mű egyik fő kér­dé­se.

 

 

 

 

 

"Nem a sza­va­kon mú­lik

Nem ben­nük van

Lát­szat­ra va­ló­ban úgy mu­tat­ják

mint­ha ők fe­lel­né­nek ar­ra

mit kér­de­zel -

de nem -

nem a sza­vak hor­doz­nak -

a lég, a gon­do­lat, a haj­nal ér­ze­te."

(Ágens: Rán Gid sze­rel­mes meg­ne­ve­zé­sei - rész­let)

 

^10.

Vé­gül, mi­e­lőtt még to­vább­lép­nénk, szö­gez­zük le, az Átjá­rók­ban mé­gis "tör­tént" va­la­mi sza­vak­kal ki­fe­jez­he­tő: va­ló­di át­já­rás szü­le­tett két kor­társ mű­faj, a tánc­szín­ház és Ágens éne­ke kö­zött, és ez­zel meg­nyi­tot­ta az utat a to­váb­bi a szín­há­zi pro­duk­ci­ók előtt. Az "át­já­ró pro­duk­ci­ók" ne­ve: kor­társ ope­ra lett.

 

^11.

A Ko­ráj­tá volt a má­so­dik ál­lo­más - csak múlt idő­ben be­szél­he­tünk ró­la. Hir­te­len múlt el, mi­­előtt még lett vol­na ide­je rend­sze­re­sen ját­szott da­rab­bá ér­ni. Ágens az Átjá­rók négy kü­lö­nálló tör­té­ne­tét sze­ret­te vol­na egy tör­té­net­té emel­ni ben­ne, de a foly­ta­tás nem áll­ta ki a szín­pad­ra ál­lí­tás pró­bá­ját. Az elő­a­dás a fe­le­dés ho­má­lyá­ba me­rült, leg­fel­jebb a mö­göt­te rej­lő kér­dés re­konst­ru­á­lá­sá­ra te­he­tünk kí­sér­le­tet. Azt hi­szem, a kér­dés va­la­hogy így han­goz­ha­tott: mit je­len­te­nek a tör­té­ne­tek a két­pó­lu­sú vi­lág­ban, ahol va­ló­ság és kép­ze­let fo­lya­ma­to­san és fe­lold­ha­tat­la­nul egy­más­nak üt­kö­zik?

 

^12.

A Te­neb­ra­e a har­ma­dik ál­lo­más.

"Min­dig is el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­ség vol­tam, így élek. Föl­di és égi vi­szo­nyok ke­ve­ré­ke va­gyok, ami örök gyöt­re­lem, mert ide-oda vib­rá­lok. Va­la­mi még hi­bád­zik, ez­zel tisz­tá­ban va­gyok. Az ének­lést ar­ra hasz­ná­lom, hogy di­men­zi­ót vált­has­sak, meg­ta­pasz­tal­jam és meg­ta­nul­jam azt, amit nem tu­dok. Ket­tős­ség jel­le­mez. Nyi­tott sze­mé­lyi­ség va­gyok, ugya­nak­kor zárt vi­lág­ban élek. Erős női att­ri­bú­tu­mok­kal ren­del­ke­zem, de min­dig iz­gat­tak a masz­ku­lin vi­szo­nyok is. [...]

Mind­két nem lé­tét, lét­for­má­ját tö­ké­le­te­sen áté­lem és átér­zem. Szen­ve­dé­lyes va­gyok a mai na­pig, a fér­fi és női ener­gi­a fo­lya­ma­to­san vál­ta­ko­zik ben­nem, de min­dezt most már fő­ként az elő­a­dá­sa­im­ban hasz­ná­lom. Min­den­fé­le női és fér­fi fur­mányt be­ve­tek, hogy kö­ze­lebb ke­rül­jek ah­hoz a mű­kö­dő va­ló­ság­hoz, ami­nek ész­le­lé­sét meg­ne­he­zí­ti, il­let­ve le­he­tet­len­né te­szi a sze­münk­re bo­csá­tott >jó­té­kony< há­lyog. Tu­dod, >tü­kör ál­tal, ho­má­lyo­san<... Az új elő­a­dá­som [a Te­neb­ra­e], ame­lyet szep­tem­ber­ben mu­ta­tok be a Tra­fó­ban, is er­ről szól: me­lyek azok a bel­ső já­ra­tok, ame­lye­ken ke­resz­tül át­jut­ha­tunk ezen a há­lyo­gon. Ke­vés esé­lyünk van, de a mű lét­re­jöt­té­nek idő­pil­la­na­ta, a sze­re­lem ide­je le­he­tő­sé­get ad er­re, a töb­bi csak vágy, el­gon­do­lás."

(Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Fel­nőtt pél­dány let­tem" - Ágens a kor­társ ope­ra­é­ne­kes­nő, Fér­fi Ma­ga­zin, 2002. de­cem­ber)

 

 

 

 

^{"Rán Gid be­le­hall­gat Is­ten és a fes­tő pár­be­szé­dé­be}

:Gyó­gyít a há­lyog.

A fá­tyol ma­rad­jon.

:Ne­vezd meg - ké­ri - a káp­rá­za­tot.

:Ha en­ge­dek,

új­ra ké­red.

Ter­mé­sze­ted imá­ját kell fo­gad­jam.

:Csak egy­szer add.

:

:Lá­tom Is­tent.

Önma­gá­ban időz.

Nem le­het meg­fes­te­ni."

(Ágens: Te­neb­ra­e)

 

^13.

A Te­neb­ra­e "gon­do­lat­kot­tá­ját" ol­vas­va az az ér­zé­se tá­mad az em­ber­nek, hogy va­la­mi­fé­le szám­misz­ti­ká­val van dol­ga. A szá­mo­zat­lan, "Időn kí­vül" ál­ló be­ve­ze­tést kö­ve­tő­en ti­zen­há­rom szá­mo­zott té­tel­ből épül fel a da­rab. Az el­ső té­tel az Egy­ség, té­má­ja pe­dig a sö­tét­ség - mi­ként a da­rab cí­me is ez, la­ti­nul. Az el­ső té­tel te­hát így hang­zik: kez­det­ben van a sö­tét­ség - a fáj­da­lom, iszo­nyat, ha­lál, vak­ság és té­boly (Sö­tét­ség Ima) -, rop­pant sú­lyos fe­lü­tés az em­be­ri lé­tál­la­pot­ról, ar­ról, hogy el­vesz­tet­tük a (tisz­tán)lá­tás ké­pes­sé­gét. Ha a szen­ve­dés lét­jo­go­sult­sá­gát meg­kér­dő­je­lez­zük, az egy ket­té­osz­lik, de mint­hogy a me­gosz­tott­ság sem jó, nyom­ban meg­je­le­nik a jó­té­kony há­rom is: ég-föld-em­ber klasszi­kus hár­ma­sa, mely­ben a föld­höz kö­tött em­ber, a sö­tét­ség osz­lá­sá­val, az ég fe­lé for­dul imá­já­val. Ám a négy­ben az ima, a lé­te­zés rö­vid föl­di ki­tel­je­se­dé­se után, a te­rem­tett lét kér­dő­re vo­ná­sá­ba for­dul, s az öt­ben meg­szü­le­tik az em­ber vá­gya, hogy a te­rem­tő mel­lé emel­ked­jék, hogy azu­tán a hat­ban nyíl­tan a he­lyé­re tör­jön, át­kot zú­dít­va te­rem­tő­je fe­jé­re. A hét­ben az eget és föl­det jel­ké­pe­ző szám­je­gyek össze­a­dód­nak (a hét fő­bűn­né és er­kölc­csé), hogy az ezt kí­sé­rő ima nyo­mán a nyol­cas­ban be­kö­vet­kez­zék vég­re az eny­het adó for­du­ló­pont: a koz­mi­kus egyen­súly avagy a fel­tá­ma­dás. A ki­lenc az ég-föld-em­ber hár­ma­sá­nak négy­ze­te, a tíz pe­dig ma­ga Is­ten: min­den cik­lus vé­ge. Ám a da­rab­bé­li cik­lus­nak ez­zel még nincs vé­ge, hisz az em­ber, az örö­kös kér­de­ző nem ké­pes me­gáll­ni tíz­nél, kell a ti­ze­negy is, hogy meg­tud­has­sa, mi van Is­ten után, azu­tán, ha ta­lál­ko­zott ve­le. Egy­re fel­jebb és fel­jebb tö­rek­szik, míg a ti­zen­ket­tő­ben vég­re elé­ri a fényt, azaz a vi­lág­min­den­sé­get. De itt sincs me­gállj. A vi­lág­min­den­ség vi­lá­gos­sá­gát a ti­zen­há­rom­ban, azaz a ti­zen­ket­tő plusz egy­ben, újabb for­du­lat­tal, is­mét a sö­tét­ség kö­ve­ti - itt hang­zik fel a da­ra­bot zá­ró, cí­ma­dó Te­neb­ra­e-ének, mely az egész gon­do­lat­fo­lya­mot ih­let­te. A sö­tét­sé­get pe­dig vég­re föl kell ál­doz­ni, így Ágens "gon­do­lat­kot­tá­ja" - ami egyet je­lent a sö­tét­sé­get meg­i­dé­ző és ab­ban spi­ri­tu­á­lis uta­zást té­vő dí­va ál­do­za­tá­val -, s mi, né­zők-hall­ga­tók re­mél­jük, hogy e vég­ze­tes vég­ső ak­tus új­já­szü­le­tést ígér.

Fi­gye­lem­remél­tó, hogy a Te­neb­ra­e misz­ti­kus-spi­ri­tu­á­lis fény­ke­re­sé­sé­ben az ál­do­zat nem a tíz­ben tör­té­nik meg, ab­ban a cik­lus­ban, mely­nek vé­gén Is­ten áll, ha­nem a ti­zen­hár­mas­ban. A da­rab­bé­li cik­lus te­hát nem azo­nos Is­ten ("gon­do­lat­kot­ta" sze­rin­ti tí­zes) cik­lu­sá­val; ma­gá­ban fog­lal­ja, de meg is ha­lad­ja azt. Az is­te­ni és a Te­neb­ra­e-be­li cik­lus kü­lönb­sé­ge há­rom. A há­rom az ősi eu­ró­pai val­lá­si esz­me­rend­szer­ben a Hold há­rom fá­zi­sát, a sö­tét­ből vi­lá­gos­ság­ba, va­gyis tel­jes­ség­be, vi­lá­gos­ság­ból is­mét sö­tét­be ke­rü­lőt, azaz az Anya­is­ten­nő há­rom alak­ját - a le­ányt, a nim­fát és a ba­nyát - jel­ké­pez­te, ami­kor még nem vol­tak fér­fi-is­te­nek. Az em­be­rek a Nagy Is­ten­nőt imád­ták és fél­ték, ne­ki en­ge­del­mes­ked­tek; az időt pe­dig a Hold-cik­lu­sok sze­rint szá­mí­tot­ták, azaz hu­szonnyolc na­pos "ter­mé­sze­tes hó­na­pok­ra" osz­tot­ták fel, me­lyek­ből ti­zen­há­rom tett ki egy esz­ten­dőt. A ti­zen­hár­mas a Nap ha­lál­hó­nap­já­nak a szá­ma is, ami­kor az a té­li nap­for­du­lót me­ge­lő­ző cik­lus­ban ere­jét veszt­ve hal­dok­lik az egy­re rö­vi­dü­lő nap­pa­lo­kon, mi­köz­ben a Hold szün­te­len me­gú­jul az éj­sza­kai ég­bol­ton. A ti­zen­hár­mas szám­rend­szer te­hát egy arc­ha­i­kus vi­lág­mo­dell le­nyo­ma­tát tük­rö­zi, mely­nek kö­zép­pont­já­ban az örök­ké me­gú­ju­ló is­ten­nő állt, s en­nek, mint va­la­ha lé­tün­ket meg­ha­tá­ro­zó min­tá­nak, ma is ott kell rej­tőz­ni­e a kol­lek­tív tu­dat­ta­lan mé­lyén - elő­hí­vás­ra ké­szen.

"Ve­lem kap­cso­lat­ban azt szok­ták mon­da­ni, hogy úgy éne­ke­lek, mint­ha a tu­da­ta­lat­ti­dat tép­ked­ném, csip­ked­ném, ha­rap­nám, szed­ném szét da­ra­bok­ra. Meg­vál­to­zott tu­da­tál­la­pot... Azt mond­ják, hogy én min­den­fé­le mes­ter­sé­ges esz­köz nél­kül ju­tok és jut­ta­tok el em­be­re­ket odá­ig. Van, ugye, a kö­zös em­lé­ke­zet és én mint­ha elő­ki­a­bál­nám, hogy mi ez a tör­té­net. A kö­zös em­lé­ke­zet­nek van­nak ta­lál­ko­zá­si és érint­ke­zé­si pont­jai. A meg­ne­ve­zés ma­ga - de ez egy is­te­ni fe­la­dat, nem az én dol­gom. És hogy mi­lyen in­for­má­ci­ó­kat csa­pol­nak le eb­ből az em­be­rek, ah­hoz ne­kem nincs kö­zöm, én nem gon­do­lok ar­ra a táj­ra. Ha gon­dol­nék rá, ak­kor má­gus len­nék, agy­mes­ter, aki hip­nó­zis­ban... De a mű­vé­szet ma­ga is hip­nó­zis, egy hip­no­ti­kus vi­szony." (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

 

^14.

Ágens alá­szál­lá­sa a Te­neb­ra­e­vel vég­ző­dik. A Te­neb­ra­e­ben meg­hoz­ta a vég­ső ál­do­za­tot: fe­lál­doz­ta a sö­tét­sé­get - az alá­me­rü­lés­re hí­vó dé­mo­ni kí­sér­tést meg­je­le­ní­tő sö­tét dí­vát. "A Te­neb­ra­e­ben - mond­ja - a tör­té­ne­tek min­dig a két­pó­lu­sú vi­lág lé­nye­gét tük­rö­zik, ide be­le­ha­jít, oda fe­le­mel, az egek­ben rep­de­sel, foj­to­gat­ja az öröm a tor­ko­dat, majd meg­ful­ladsz, majd a kö­vet­ke­ző pil­la­nat ki is sza­kít on­nan és már me­gint a sár­ban tocs­kolsz. És ez így megy ál­lan­dó­an, ez a tör­té­net­köz­pon­tú­ság. És ez annyi­ra fá­rasz­tó. Ez az egyik. A má­sik, hogy egy­sze­rű­en nem ér­de­kel, nem hat rám már, vagy nem érint. Meg­szűnt a sze­mé­lyes kö­té­sem a da­i­mo­ni vi­lág­gal." Kér­dés: ha az ál­do­zat­ho­za­tal vé­get vet a dé­mo­ni cik­lus is­mét­lő­dé­sé­nek, mi­lyen új kör jön utá­na? Más­ként fo­gal­maz­va, ha a mű té­má­ja ed­dig az alap­ve­tő em­be­ri lé­tál­la­pot, a szen­vedés volt, il­let­ve a tra­gi­kus harc, mellyel megp­ró­bá­lunk ki­e­mel­ked­ni be­lő­le, ak­kor mi a kö­vet­ke­ző ál­lo­más a Te­neb­ra­e után?

 

^15.

A koz­mi­kus egyen­súly meg­te­rem­té­se a sá­mán cél­ja. A sá­mán­je­lölt bor­zal­mas ha­lá­lá­nak ké­pei egy ko­ráb­bi vi­lág­mo­dellt, én­ké­pet vagy élet­sza­kaszt szim­bo­li­zál­nak, amely­nek meg kell hal­nia, hogy a le­en­dő sá­mán új­já­szü­let­hes­sen. Ha a szim­bo­li­kus ha­lál be­töl­töt­te cél­ját, a je­lölt új élet­re kel és az őt kín­zó szel­le­mek a szö­vet­sé­ge­sei lesz­nek. Ek­kor ma­da­rak, re­pü­lő lé­nyek jel­zik, hogy ide­je vissza­tér­ni­e a vi­lág­ba, azaz a lé­lek­nek a test­be. A sá­mán­nak te­hát nem csu­pán alá kell száll­ni­a, de kel­lő idő­ben vissza is kell tér­ni­e al­vi­lá­gi út­já­ról, mert ha túl so­ká­ig idő­zik a szel­le­mek vi­lá­gá­ban, le­he­tet­len­né vál­hat a vissza­jö­ve­te­le - vissza­té­rés hí­ján pe­dig hi­á­ba­va­ló­vá lesz alá­szál­lá­sa. Hi­va­tá­sa lé­nye­ge te­hát az egyen­súly mes­te­ri fok­ra eme­lé­se: hogy örö­kös le­be­gés­ben har­mó­ni­át te­remt­sen az al­só és fel­ső vi­lá­gok kö­zött a köz­bül­ső ja­vá­ra.

 

 

 

^16.

"A Te­neb­ra­e (Sö­tét­ség) és a Da­i­mon té­ma, ami­vel már kö­zel egy éve fog­lal­ko­zom, ki­bil­lent egy má­sik vi­lág fe­lé. A Monk-da­rab­ban, amely át­me­net a szín­ház és a szer­tar­tás kö­zött, van egy­faj­ta spi­ri­tu­á­lis tisz­ta­ság, ami el­ső kör­ben ta­lán nem ész­lel­he­tő, de a da­lok, a szö­ve­gek és a moz­gá­sok egy­sé­ge meg­te­rem­ti azt a biz­ton­sá­got, mely ré­vén el mer­jük hin­ni, hogy ez a na­gyon egy­sze­rű, ele­me­i­re bon­tott spi­ri­tu­a­li­tás lé­te­zik. A dol­gok szo­ro­san össze­függ­nek egy­más­sal - a Te­neb­ra­e a Monk-da­rab­bal s a Monk-da­rab az ősz­re ter­ve­zett új da­ra­bom­mal [Pur­cell pik­no­lep­szi­a]. A Ce­leb­ra­ti­on Ser­vi­ce az én mi­to­ló­gi­ám­ban kö­zé­pen van."

(Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Szín­ház, szer­tar­tás, la­bi­rin­tus: Ágens", Ma­gyar Na­rancs, 2003.)

 

 

 

^17.

Az "ele­me­i­re bon­tott spi­ri­tu­a­li­tás" áll a ne­gye­dik ál­lo­mást je­len­tő Pur­cell pik­no­lep­szi­a kö­zép­pont­já­ban is. Dé­mo­nok he­lyett an­gya­lok, a lá­tást el­ho­má­lyo­sí­tó há­lyog he­lyett "az em­be­ri elme le­tisz­tult bel­ső ví­zi­ó­i", az ösz­tö­nök su­gall­ta kín­zó kéj he­lyett "a tisz­ta hang eksz­tá­zi­sa", az el­tor­zult tes­ti­ség he­lyett "egyér­tel­mű, tisz­ta for­mák", a tör­té­ne­te­ket haj­szo­ló meg­fe­szült aka­rás he­lyett "kí­sér­tés nél­kü­li ál­ló­vi­lá­gok", a két­pó­lu­sú vi­lág me­gosz­tott­sá­ga he­lyett "át­lát­ha­tó rend­sze­rek", nagy­ra tö­rés he­lyett "az em­be­ri lény har­mó­ni­a és egy­ség utá­ni hi­he­tet­len vá­gya­ko­zá­sa".

"A Pur­cell pik­no­lep­szi­á­val kez­dő­dő­en" - foly­tat­ja Ágens a már idé­zett szi­nop­szis­ban - "a gon­do­la­ti di­men­zi­ók és di­men­zi­ó­vál­tá­sok és an­nak fi­zi­kai "meg­je­le­nít­he­tő­sé­ge", meg­for­mál­ha­tó­sá­ga ér­de­kel, mely sok­kal ne­he­zebb a gon­do­lat hi­he­tet­len gyor­sa­sá­ga, egy­más­ra épü­lő, so­ha ki nem is­mer­he­tő szer­ke­ze­te és asszo­ci­á­ci­ós sza­bad­sá­ga mi­att. A ze­né­ben és a ze­né­ből kö­vet­ke­ző szín­há­zi lát­vá­nyok és elő­a­dás­mó­dok for­ma­vi­lá­gá­ban is ezt ke­re­sem."

A Pur­cell pik­no­lep­szi­át hall­gat­va és néz­ve Ágens szín­há­zi elő­a­dá­sa még min­dig misz­té­ri­um­já­ték, szak­rá­lis ese­mény, mo­dern ko­ri be­a­va­tá­si szer­tar­tás, mely alap­ve­tő lé­tál­la­po­to­kat, a lé­lek bel­ső min­tá­za­tát és arc­he­ti­pi­kus sze­rep­lő­it, abszt­rakt fo­gal­ma­kat és ide­á­kat, transz­cen­dens lé­te­ző­ket idéz meg. Mé­gis több an­nál. Hogy mi­vel több, azt sza­vak­kal ne­héz el­mon­da­ni. Ta­lán annyi­val, amennyi­vel a "vi­lá­gok kö­zöt­ti le­be­gés" több az alá­szál­lás­nál, annyi­val, amennyi­vel job­ban vágy­juk az egyen­súlyt és a har­mó­ni­át a sö­tét­ség vi­lá­ga­i­nál. Ez a sza­vak­kal ki nem fe­jez­he­tő több­let mé­gis elég ah­hoz, hogy ér­zé­kel­tén meg­ren­dül­jünk.

 

 

^{Tűz­zel és hang­gal}

 

A to­váb­bi­ak­ban áll­jon itt a 2004. má­ju­sá­ban Ágens­sel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sünk, mely­ből, szo­kás sze­rint, job­bá­ra ki­vág­tam a kér­dé­se­ket, hogy azok a szö­veg mö­gött le­beg­ve fel­hív­ják a fi­gyel­met a kér­de­zés fon­tos­sá­gá­ra.

 

^18.

A Pur­cell pik­no­lep­szi­a egy tu­do­má­nyos ál­lí­tás a szín­pa­don, egy té­tel. A mi fo­gal­mi rend­sze­rünk a nyelv­re ala­po­zott. Nin­csen nyel­ven fe­lü­li kom­mu­ni­ká­ci­ó. Te­hát ha én vi­zu­a­li­zá­lok vagy ki­ve­tí­tek ma­gam­ból va­la­mit, azt is a nyel­ven ke­resz­tül te­szem, mert a gon­do­lat ma­ga is nyelv. Fo­gal­mi kép, amely be­tűk­ből, sza­vak­ból áll, nem tu­dunk tő­lük el­vo­nat­koz­tat­ni. Vi­szont ez a má­sik di­men­zi­ó, ez a má­sik tör­té­ne­ti­ség nem fo­gal­mi. Én azt ál­lí­tom, hogy szá­munk­ra ez a má­sik vi­lág is fo­gal­mi ke­re­tek kö­zött van, és az eb­ből va­ló el­sza­ka­dást mu­tat­ja a be­tű­kön ke­resz­tül va­ló át­ju­tás egy tör­té­net­be (a be­tű­kön an­gyal­nyel­ven volt ki­ír­va egy szö­veg), a Pur­cell-mű­vön be­lül. De mi­vel em­be­ri lé­nyek va­gyunk és el­hagy­tak min­ket az an­gya­lok - kér­dés, hogy mi hagy­tuk-e el őket vagy ők min­ket -, az ál­lí­tás vé­ge az, hogy meg­je­le­nik a hul­lám­zó ten­ger, és alat­ta elő­tűn­nek a be­tűk. Azok a be­tűk, me­lyek kö­zött a né­zők át­ha­lad­tak az elő­a­dás ele­jén. Te­hát be­zá­rul a kör. Ki le­het lép­ni, de vissza kell tér­nünk. Nincs esé­lyünk ar­ra, hogy hu­za­mo­sabb ide­ig el­tá­voz­zunk. Csak ezek a rit­ka ki­me­ne­ti idő­pon­tok adat­tak meg ne­künk, hogy né­ha át­les­kel­jünk a tú­lol­dal­ra.

Mit je­lent a pik­no­lep­szi­a?

Je­len­lét­hi­ányt, tu­dat­ki­e­sést.

Hogy jön ez össze Pur­cel­lel?

Tö­ké­le­tes, nem? Pur­cell pik­no­lep­szi­a. Ejtsd ki, mondd ki egy­más után! Pur­cell - pik­no­lep­szia. Gyö­nyö­rű! Tö­ké­le­tes!

De hogy jön össze a je­len­té­sé­ben?

Hát Stol­lár Xé­ni­a - vi­o­la da gam­ba, ez a tör­té­net. Azért dol­go­zom ve­le, mert egy­szer la­poz­gat­tam az in­ter­ne­ten, és meg­lát­tam, hogy Stol­lár Xé­ni­a - vi­o­la da gam­ba. Nem tud­tam, mi a vi­o­la da gam­ba, mé­gis azt mond­tam, ez tö­ké­le­tes. Ad­dig ku­tat­tam, míg meg­sze­rez­tem a te­le­fon­szá­mát, fel­hív­tam, és meg­mond­tam ne­ki, hogy ez tö­ké­le­tes. Sze­gény azt hit­te, hogy egy el­me­be­teg­gel be­szél. Nem tu­dom, mit ját­szol, mi­lyen ze­nét csi­nálsz, de ta­lál­koz­zunk, mert ez tö­ké­le­tes, mond­tam. És lám igaz lett. És a Pur­cell pik­no­lep­szi­a ugya­nígy szü­le­tett, csak ké­sőbb gon­dol­kod­tam el a je­len­té­sé­ről. Ol­vas­tam Vi­ri­li­o köny­vét, úgy­mond vé­let­le­nül, ab­ban volt szó a pik­no­lep­szi­á­ról. Te­hát így lett a Pur­cell pik­no­lep­szi­a. Eb­ből lett le­ve­zet­ve, vissza­fe­lé.

Ezek sze­rint ez Pur­cell és a pik­no­lep­szi­a vé­let­len ta­lál­ko­zá­sa?

Igen, vé­let­len ta­lál­ko­zás. Egy­más mel­lé rak­tam a ket­tőt, és rög­tön tud­tam, hogy ez az.

Az iz­ga­tott, hogy mi tör­té­nik ak­kor, ami­kor ki­szál­lunk ma­gunk­ból, el­sza­ka­dunk eb­ből a vi­lág­ból - annyi mód­ja van egyéb­ként az el­sza­ka­dás­nak - és itt Pur­cell kap­csán sza­ka­dunk ki az idő­ből, ő az, aki át­visz min­ket a ze­né­vel. Szó­val az ér­de­kelt, hogy ami­kor ki­e­sünk a va­ló vi­lág­ból, tény­leg ott van­nak-e az an­gya­lok.

És ott van­nak?

Ott van­nak, igen.

A Te­rem­tés Köny­vé­ben az an­gyal na­gyon sok­szor meg­je­le­nik kü­lön­fé­le alak­ban. Egyéb­ként az an­gyal ret­te­ne­tes volt, ami­kor meg­je­lent. Iszo­nyú hang­ja volt, és tűz kí­sér­te. Ké­sőb­bi alak­ja egy vi­zu­a­li­zá­ci­ós trükk, for­dí­tás, hogy a va­ló­di lé­nyét el­fed­je, mert az az em­be­ri szem szá­má­ra lát­ha­tat­lan, fel­fog­ha­tat­lan. Az an­gyal Is­ten igé­jé­nek a köz­ve­tí­tő­je volt, ő volt a kül­dött, az üze­net­vi­vő, az ő dol­ga volt itt va­la­me­lyest ren­det ten­ni, hogy hall­juk, amit Is­ten mond. Má­ra ez a kap­cso­lat meg­szűnt. Én ar­ra ke­res­tem a vá­laszt, hogy mi vesz­tet­tük el őket, vagy ők ve­szet­tek el ben­nün­ket. De ez csak egy mel­lék­szál, sem­mi­kép­pen sem hit­tu­do­má­nyos té­te­le­ket sze­ret­nék le­for­dí­ta­ni vagy ál­lí­ta­ni, mert az nem az én fe­la­da­tom. Ha­nem hogy mi van ott. És én azt gon­do­lom, hogy an­gya­lok van­nak. Köz­ve­tí­tők, min­de­ne­set­re. Azt gon­do­lom, hogy eb­ben a da­rab­ban meg­je­le­nik ez a vi­lá­gok kö­zöt­ti le­be­gés.

Éle­tem­ben elő­ször érez­tem úgy, hogy egy sze­ret­nék len­ni Pur­cel­lel, va­gyis a ze­ne ide­jé­vel. És ezt nem te­het­tem meg úgy, mint egy ope­ra­dí­va, ezért fel se me­rült, hogy a dí­va­fi­gu­ra je­len­jen meg a szín­pa­don. Ha nem let­tek vol­na egyek az eb­ben a kép­ző­mű­vé­sze­ti táj­ban (Tas­ná­di Jó­zsef kép­ző­mű­vész mun­ká­ja) moz­gó lé­nyek a ze­né­vel, a hang­gal és a ve­tí­tett kép­pel, ak­kor nem jön­nek el es­te az an­gya­lok. Én meg azért csi­nál­tam az egé­szet, hogy el­jöj­je­nek. Hogy ne kell­jen for­dí­tó­gé­pet hasz­nál­ni a kom­mu­ni­ká­ci­ó­hoz. És ezt tény­leg nem le­het más­képp ten­ni, csak ha egy va­gyok az összes részt­ve­vő­vel, sőt a né­zők­kel is. Még­sem ne­kik csi­ná­lom, ha­nem a do­lo­gért ma­gá­ért. Az ide­á­ért, amit le­ír­tam a gon­do­lat­kot­tá­ban, hogy az va­ló­ban meg­tör­tén­hes­sen. Be­le­nyúl­ni Pur­cell­be, átír­ni szó­la­mo­kat, anél­kül, hogy tud­nám, mit csi­ná­lok, meg­is­mé­tel­tet­ni ze­né­szek­kel ré­sze­ket, ame­lyek nin­cse­nek ben­ne, de nem-ope­rát éne­kel­ni az ope­rá­ban, át­ten­ni egy tel­je­sen más ze­nei vi­szony­ba, és mé­gis Pur­cell­nek len­ni a szín­pa­don - ez mér­he­tet­le­nül nagy me­rés­zség. Csak ak­kor le­het meg­ten­ni sza­ba­don és alá­zat­tal, ha a mű me­gen­ge­di, hogy egy le­gyek ve­le, ha be­en­ged.

Hogy de­rül ki, hogy egy mű be­en­ged-e?

Hall­ga­tom a mű­vet, és az egy­szer csak meg­nyí­lik. Tu­dok egy egé­szen pon­tos ze­nei pon­tot, ahol be kell lép­nem. Tu­dom, hogy med­dig és ho­gyan, és össze­áll az új rend­szer, ami majd­nem olyan, mint a Pur­cell, csak egy ki­csit más, át­he­lyez­ve az én vi­szo­nya­im­ba. Me­gen­ge­di azt, hogy más éne­kel, más ze­ne szól, hogy egy ki­csit más irányt ve­szünk.

A Pur­cell-da­rab szá­mom­ra le­gin­kább ab­ban kü­lön­bö­zik az elő­zők­től, hogy egé­szé­ben po­zi­tív vi­szo­nyo­kat mu­tat fel, míg az elő­ző da­ra­bok­nak a dé­mo­ni kí­sér­tés, a tisz­tán­lá­tás hi­á­nya, a tes­ti vágy, a me­gosz­tott­ság, a be­zárt­ság, a ha­tal­mi vágy és a két­ség­be­e­sett kér­de­zés állt a kö­zép­pont­já­ban.

Hát ez az, ami­kor eggyé válsz va­la­mi­vel. Ami­kor rá­kap­cso­lódsz a má­sik tör­té­ne­ti­ség­re. Én min­dig azt mond­tam, hogy azért tu­dok bár­mit is csi­nál­ni, mert a sa­ját me­gélt tör­té­ne­te­i­men és a má­sok me­gér­tett tör­té­ne­te­in (pl. Tar­kovsz­kij) ke­resz­tül szű­röm át a ze­nét. De most nem ez tör­té­nik. Ne­kem eh­hez sem­mi kö­zöm mint em­ber­nek. Nin­csen ben­ne sa­ját vi­szony. Nin­csen ben­ne sem­mi vá­gyó­dás.

 

^19.

A mű már nem a szín­pa­don tör­té­nik meg, ha­nem ak­kor, ami­kor ki­ta­lá­lom. Utá­na a gya­kor­lat­ban meg­csi­nál­ni kész kín­szen­ve­dés. Van egy ide­ád, amit tö­ké­le­te­sen ér­zel, ami­ről tö­ké­le­te­sen tu­dod, hogy mi­cso­da, és ezt le kell for­dí­ta­ni em­be­ri nyelv­re. Tán­co­sok­ra, ze­né­re, ko­re­og­rá­fi­á­ra, szín­pa­don va­ló köz­le­ke­dé­si irá­nyok­ra, dísz­let- és jel­mez­ter­vek­re, ké­pek­re, hang­szó­la­mok­ra, hang­sze­rek­re és éne­ke­sek­re. Le kell for­dí­ta­ni pla­kát­ra, meg­hí­vó­ra...

Te­hát van a tisz­ta ide­a. Ami­kor az meg­szü­le­tik, az az időt­len­ség ma­ga, az a pont, ami­kor be­tár­sulsz egy má­sik di­men­zi­ó­ba, és egy más tör­té­ne­ti­ség sze­rep­lő­jé­vé válsz. On­nan­tól, hogy el­kez­dem csi­nál­ni, na­gyon so­ká­ig nem tör­té­nik sem­mi, sőt egy­re ke­vés­bé ér­tem, hogy mi­vel fog­lal­ko­zom. Egy­re in­kább el­tá­vo­lo­dom, egy­re ke­vés­bé tu­dok be­szél­ni ró­la, mert nem lá­tom már az egé­szet, csak a ré­sze­ket lá­tom mint prob­lé­má­kat, ame­lye­ket meg kell ol­da­nom majd a szín­pa­don. A pre­mi­er után kez­dem el új­ra ér­te­ni, amit csi­nál­tam.

És mi tör­té­nik a szín­pa­don? Azt mond­tad, meg­vál­to­zott.

Meg­vál­to­zott, mi­vel egy cso­mó olyan rész­let­tel kell fog­lal­koz­nom, ami­vel ed­dig nem kel­lett. Ügyel­nem kell rá, hogy ne vi­gyék el a né­zők a be­tű­ket, vagy ne sé­tál­jon be a szín­pad­ra egy biz­ton­sá­gi őr elő­a­dás köz­ben. És ami­kor vég­re, utol­só­ként, szín­pad­ra lé­pek, egyet­le­negy le­he­tő­sé­gem van, hogy a han­gom be fog húz­ni a do­log­ba. És ez ál­ta­lá­ban meg­tör­té­nik.

Ré­geb­ben ez volt a fő kér­dés, hogy meg­tör­té­nik-e?

Ez volt. De ez most már megy. Már ada­tik, meg­van a le­he­tő­sé­ge.

Most már va­la­mit is­me­rek a ze­ne­csi­ná­lás­ból, tu­dom, hogy akar­ni is le­het a ze­nét. Meg le­het te­rem­te­ni azo­kat a hely­ze­te­ket, ame­lyek­ben élet­re le­het hív­ni. Te­hát már nincs az a ki­szol­gál­ta­tott­ság, hogy vagy jön, vagy nem. Ki le­het eszel­ni a mód­ját, hogy meg­tör­tén­jen. Ez ne­kem egy új do­log volt: szer­kesz­te­ni a ze­nét.

Ezek sze­rint szer­kesz­tés­nek ne­ve­zed, amit " csi­nálsz"?

Hát nem. Ze­ne­szer­zés­nek.

Nem is­me­rem a ze­nei szak­ki­fe­je­zé­se­ket. Csak a be­szél­ge­tés őrü­le­tét vagy ka­tar­ti­kus ál­la­po­tát. El tu­dom mon­da­ni, hogy mi a ze­ne, és er­re va­ló a gon­do­lat­kot­ta. Én olyan kot­tát adok a ze­né­sze­im­nek, hogy mond­juk itt Xé­ni­a be­száll mély tó­nu­sok­kal, föl­megy a vég­ső­kig és ezt ennyi idő alatt te­szi meg. Sír a brá­csa, ero­ti­ku­san szól a mit-tu­dom-én-mi­lyen hang, és ez így vé­gig van ve­zet­ve, rész­ről rész­re. Az­tán Ágens és Ádám ket­tő­se, ami fi­nom, halk, kö­rül­be­lül ennyi ide­ig. Ak­kor be­száll a dob, vé­gül a le­ve­ze­tő, mély, fáj­dal­mas. Így írom meg a kot­tát, és ők eb­ből ját­sza­nak. És bár imp­ro­vi­zá­ci­ó, most már pél­dá­ul a Me­us­nál min­dig ugya­nazt játsszuk. Hát így ír­juk ezt a gon­do­lat­kot­tát. Kö­zö­sen. A Pur­cell­nél ugya­nez volt. Csak transz­po­nál­ni kel­lett a na­gyá­ri­át az én han­gom­ra. (Stol­lár Xé­ni­a hang­sze­rel­te.) Be­ír­tam a kot­tá­ba, hogy me­lyik hang­szer mit csi­nál, mi­re gon­dol. Ez nem szer­kesz­tés, ha­nem a ze­né­nek egy má­sik rend­szer­be va­ló át­he­lye­zé­se.

 

^20.

Ré­geb­ben vi­zu­a­li­zált ké­pek­hez vagy ef­fek­tí­ve me­gélt tör­té­ne­tek­hez kö­töt­tem az ének­lést, de ez most már nem így tör­té­nik. Egy­sze­rű­en be­en­ged a ze­ne. A Sztra­vinsz­kijt pél­dá­ul úgy éne­kel­tem fel, hogy a fü­le­men ment a ze­ne, hogy a rit­must be tud­jam tar­ta­ni, de egé­szen mást éne­kel­tem. Jó, a hang­ne­met tar­tot­tam, mert a fü­lem iga­zo­dik hoz­zá. De már nem fér­nek be­le a tör­té­ne­tek. [...] Most már erő­sen át­gon­do­lom, hogy mit sze­ret­nék, ho­va aka­rok el­jut­ni, és on­nan­tól az­tán nem szer­kesz­tem. Me­gí­rom, hogy az el­ső szó­lam mi­lyen le­gyen, hogy a má­so­dik mond­juk kí­sé­ret le­gyen, ki­je­lö­löm a szó­la­mok alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gi vi­szo­nyát, és ar­ra már tu­dok fi­gyel­ni a fe­lé­nek­lés­nél, hogy egy alá­ren­delt szó­lam ne­hogy fő hely­re ke­rül­jön, mert nem utó­lag ke­ver­jük össze az egé­szet, én je­lö­löm ki a he­lyét. Hogy mi­lyen vi­szony­ban fog áll­ni egyik szó­lam a töb­bi­vel az egész ze­nén be­lül.

 

^21.

Volt egy ál­mom: egy ha­tal­mas köny­vet ol­vas­tam, szé­pen for­mált be­tűk, is­me­ret­len nyel­ven. Hang­gá vált. Tud­tam, hogy a kép egy gon­do­lat, a gon­do­lat én va­gyok, amely nem más, mint tér- és ké­pél­mény, te­le ér­ze­tek­kel. Ol­vas­tam, fal­tam a hang­be­tű­ket, me­lyek egy­re in­kább be­húz­tak, majd be­lök­tek egy szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len vi­zu­á­lis té­rél­mény­be. Egy­szer­re lát­tam és hal­lot­tam a sza­vak­ban és mon­da­tok­ban rej­lő gon­do­la­to­kat, kö­rü­löt­tem, alat­tam, fö­löt­tem min­de­nütt a szó és an­nak ké­pei je­len­tek meg. Ugya­na­zon dol­gok hal­lat­szot­tak és egy­ben lát­szód­tak is. Majd a kép szö­veg­gé lett, amit már nem ér­tet­tem és érez­tem. Össze­mo­sód­tak a be­tűk, el­ve­szí­tet­tem a ké­pes­sé­ge­met. Nem lát­tam töb­bé.. (Ágens)

 

 

 

^22.

^{Mon­tázs nyelv­re és hang­ra}

 

"...fo­gal­ma­zok,

egy­más mel­lé írom a sza­va­kat,

gon­do­la­to­kat gon­do­lok mel­lé­jük,

meg­pör­get az idő,

s a sza­vak gon­dol­nak ma­guk mel­lé

en­gem..."

(Ágens: Rán Gid sze­rel­mes meg­ne­ve­zé­sei - rész­let)

 

Én hu­szon­négy éves ko­rom­ban ta­nul­tam meg be­szél­ni.

Hogy ér­ted ezt?

Ak­kor ta­nul­tam meg, hogy mi a nyelv ma­ga. Hogy mi­re kell, vagy mi rej­tő­zik a sza­vak mö­gött. Hogy a nyel­vet nem ar­ra kell hasz­nál­ni, hogy el­mond­juk, hogy sze­ret­lek, meg ve­gyünk pá­ri­zsit, vagy vi­gyük el sé­tál­ni a gye­re­ket. Nagy be­fo­ga­dás volt ben­nem, min­dig is fal­tam a köny­ve­ket, meg néz­tem a vi­lá­got, de a tör­té­ne­tek be­za­bál­tak en­gem. A tör­té­ne­tek mé­lyén a leg­mé­lyebb és a leg­ma­ga­sabb csúcs­pon­to­kat me­gél­tem, de nem nyel­vi szin­ten, ha­nem az ér­zé­ke­lés szint­jén. A nyelv is ér­zé­ke­lés, csak az már egy tu­da­to­sabb vi­szony a vi­lág­hoz. Min­den je­lét fel­fog­tam a vi­lág­nak, de nem állt rend­szer­be. A sze­re­tőm ta­ní­tott meg be­szél­ni, ki­fe­jez­ni ma­gam. Azt kell mond­jam, hogy majd­nem is­ko­lás mó­don.

Ad­dig nem tud­tad ki­fe­jez­ni ma­gad?

Nem be­szél­tem a nyel­vet. Is­me­red ezt a ki­fe­je­zést, nem, hogy be­szél­ni a nyel­vet? Mit je­lent be­szél­ni a nyel­vet? Va­la­ki azt mond­ta ne­kem, hogy még nem ta­lál­ko­zott ennyi­re pon­to­san fo­gal­ma­zó lénnyel. Hogy annyi­ra pon­to­san és ér­zék­le­te­sen el tu­dom mon­da­ni, amit gon­do­lok, te­hát me­ga­dom a le­he­tő­sé­get, hogy meg­für­dőzz ben­ne, min­den ízé­ben átéld.

Sze­re­tem az ön­bi­zal­mad.

Ugya­núgy ret­te­gek, mint bár­ki más, ha hely­zet­ben va­gyok. De tő­led nem fé­lek, de ha más ül­ne itt és még for­dí­ta­nom is ké­ne: dup­la mun­ka - és ho­va jut el a szó? Te­hát ak­kor hogy mon­dom el ne­ki? Úgy is el tu­dom mon­da­ni, csak na­gyon ke­mény mun­ka és ki­fe­küd­nék a vé­gé­re. De azt mond­ták ró­lam, hogy tű­é­le­sen fo­gal­ma­zok, tu­dom, ho­va aka­rok ki­lyu­kad­ni, és el is vi­szem a má­si­kat va­la­ho­va, te­hát a be­szél­ge­tés tény­leg va­ló­di ka­tar­ti­kus tör­té­net­té vál­hat.

Te ugya­núgy be­szélsz, ahogy éne­kelsz. Foly­ton el­lent­mon­dasz ön­ma­gad­nak, kont­ra­punk­to­zol, az el­lent­mon­dá­sok men­tén épí­ted fel a gon­do­lat­me­ne­ted és az éne­ked. Más­részt, ha be­le­len­dülsz, ne­héz kö­vet­ni, fe­le­me­led a han­god, és egy­re gyor­sab­ban be­szélsz. Olyan­kor a be­szél­ge­tő­part­ne­red ke­rül ab­ba a hely­zet­be, mint ami­kor te pró­bál­tad Sztra­vinsz­kijt kö­vet­ni. Az ének­lés gyö­ke­re­zik a nyelv vi­lá­gá­ban vagy for­dít­va?

A nyelv az el­ső, és én ezt nem is tud­tam. Ré­geb­ben azt mond­tam pél­dá­ul, hogy tu­dom, mi­ben va­gyok ben­ne, pe­dig nem tud­tam. Ak­kor azt hit­tem, tu­dom. Sem­mi nem úgy igaz, ahogy mon­dom. Most, ahogy ki­mon­dom, a ge­rin­ce­men vé­gig­megy va­la­mi fur­csa bi­zony­ta­lan­sá­gér­zet, hogy tény­leg így van? Ré­gen so­kat fog­lal­koz­tam a dol­gok iga­zság­tar­tal­má­val, de ma már nem ér­de­kel. De a tör­té­net le­he­tő­sé­gét min­dig meg kell ad­ni, ha az úgy kí­ván­ja. Nem én kí­vá­nom, hogy úgy le­gyen (mint ré­gen), ha­nem ő kí­ván­ja - ő a vi­szo­nyok őre. Le­gyen az egy szö­veg vagy egy ze­ne, ő tud­ja, mit akar. Meg­for­dult a vi­szony. Szó­val nem fog­lal­ko­zom az igaz­ság­tar­tal­má­val, mert nincs ben­ne a do­log­ban. Állí­tá­sok van­nak, me­lyek nyil­ván meg­kér­dő­je­lez­he­tők, de már nem te­szem fel a kér­dést, mert úgy tet­szik, hogy igaz.

A szö­veg/ze­ne iga­zsá­ga e sze­rint tel­je­sen re­la­tív? Egyik perc­ről a má­sik­ra ér­vény­te­len­né vál­hat?

Így van. De ha be­áll a rend, ak­kor azon a rend­sze­ren be­lül me­gáll­ja a he­lyét, igaz lesz, mű­kö­dő­ké­pes.

Én csak a mű ál­tal fel­kí­nált le­he­tő­sé­gek­re bó­lint­ha­tok igent, és az ő se­gít­sé­gé­vel a vég­ső­kig pró­bá­lom fe­szí­te­ni a ha­tá­ro­kat, hogy min­dent me­gad­jon ne­kem, ami jár. És azt gon­do­lom, a mű­nek kö­te­les­sé­ge, hogy gon­dos­kod­jon a gaz­dá­já­ról. Hogy te­gyen ér­te va­la­mit.

Mit te­gyen?

Nem tu­dom, ez ti­tok. De tesz. Elin­dít va­la­mely rez­gésszá­mot az em­be­rek­ben, akik lát­ják. Egy kom­mu­ni­ká­ci­ós rend­szer­ről van szó: a né­ző ész­re­ve­szi, hogy ab­ban a mű­ben tény­leg van va­la­mi, vagy azon fe­lül is ben­ne van va­la­mi - ezek esz­té­ti­kai kér­dé­sek, ne­kem eh­hez nincs kö­zöm. De a mű tesz ér­tem va­la­mit, ha én már meg­tet­tem a ma­ga­mét.

Tel­jes mér­ték­ben nem le­for­dít­ha­tó, hogy ho­gyan is tör­té­nik ez a te­vés... Az az ér­de­kes, hogy ez kö­zös mun­ka. A mű - há­nyok et­től a szó­tól - vagy az a do­log, ami el­kez­dett in­du­ká­lód­ni és va­la­mi­lyen rend­szer­ré össze­állt, be­le­hú­zott en­gem is (mert ak­kor már nem le­het ér­te­ni sem­mit) és el­kez­dett mű­köd­ni. És fo­lya­ma­to­san tesz ér­tem va­la­mit és ta­nít: egy cso­mó olyan do­log­ra kell rá­jön­nöm, amit nem tud­tam, ami­kor össze­rak­tam, mert a két­ség­be­e­sés és a nem át­lát­ha­tó­ság idő­sza­ka az, ami­kor szín­pad­ra ál­lí­tasz va­la­mit. Az­tán egy­szer csak össze­áll és meg­mu­tat­ja ma­gát.

Ez ugya­nígy van az írás­sal is. Nem tu­dod köz­ben, hogy mit csi­nálsz. Per­sze lá­tod elő­re az irá­nyo­kat, a vég­ter­mék mé­gis egé­szen más, mint amit el­kép­zel­tél.

Ó, az írás az egy cso­da. Tu­dom, mert "szö­ve­ge­zek" is - én úgy hí­vom az írást, hogy szö­ve­ge­zés. Na­gyon ne­he­zen in­dul el, ak­kor is, ha tu­dom, mit aka­rok, mert a gon­do­la­ta­im gyor­sab­bak, mint­hogy le tud­nám ír­ni őket. Hi­á­ba lá­tom egy­ben az egé­szet, nem tu­dom le­for­dí­ta­ni. Az­tán el­kez­dem a szö­ve­ge­zést, és ha me­ga­ka­dok, min­dig új­ra kez­dem az el­ső szó­tól, az­tán egy­szer csak me­gad­ja a szö­veg rit­mu­sa a lö­kést, és pon­to­san az az egye­dül le­het­sé­ges szó vagy gon­do­lat ke­rül a he­lyé­re, amit ha ki­szedsz, tel­je­sen ér­tel­met­len­né vá­lik az elő­ző tíz ol­dal. Most jár­tam így, hogy le­ad­tam egy tö­ké­le­tes szi­nop­szist, és azt mond­ták, jó, de húz­zam meg. Ki­szed­tem va­la­mit, a szi­no­ni­má­já­val he­lyet­te­sí­tet­tem, és tel­je­sen ér­tel­met­len lett az egész. Újra kel­lett kez­de­nem. Egy fen­nál­ló rend­szer­ből nem le­het pár szót sem ki­szed­ni, mert egyik erő­sí­ti a má­si­kát. Be­áll a rend­szer... Na így gon­do­lom azt, hogy a mű gon­dos­ko­dik ró­lam. Be­áll egy biz­ton­sá­gos do­log, és tu­dom, hogy meg­véd en­gem. Hogy vé­dő­bás­tyát emel kö­rém. Tel­jes biz­ton­sá­got ad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

^23.

^{Mon­tázs in­ter­jú­rész­le­tek­ből
más va­ló­sá­gok­ra és idők­re}

 

Min­den időt­len, ami va­ló­ban meg­tör­té­nik,

ugya­nis ki­e­mel­ke­dik az idő­ből,

és egy egé­szen más mi­nő­ség­be lép be­le.

(Ágens)

 

Az arc­ha­i­kus vi­lág­mo­dell­nek, mely az axis mun­di ver­ti­ká­lis ten­ge­lye men­tén há­rom rész­re oszt­ja a vi­lág­min­den­sé­get, csu­pán egyet­len ré­gi­ó­já­ban ér­vé­nye­sül tér és idő rend­je: a köz­bül­ső­ben. A má­sik ket­tő - az al­vi­lág és az égi tar­to­mány, me­lyek­ben is­me­ret­le­nek az idő és a fi­zi­ka tör­vé­nyei, és aho­va az em­ber leg­fel­jebb ál­má­ban, lá­to­má­sok­ban vagy meg­vál­to­zott tu­da­tál­la­po­tok­ban ha­tol­hat be - a köz­bül­ső fe­lől néz­ve jár­ha­tat­lan si­va­tag, te­rem­tés előt­ti ká­osz, til­tott zó­na. Ezek­be lép­ni csak ve­ze­tő­vel le­het, más­kü­lön­ben vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat az át­ke­lés.

(Ivacs Ágnes: ami a fen­ti szö­veg­ből ki­ma­radt)

Egy idő­ben egy fil­mes stáb sze­ret­te vol­na, ha mé­lyeb­ben be­le­á­som ma­gam a sá­má­niz­mus­ba. Sze­ret­ték vol­na, ha ki­me­gyek Szi­bé­ri­á­ba egy fe­ke­te­sá­mán-be­a­va­tás­ra. Az elő­ké­szü­le­tek kö­rül­be­lül két évet vet­tek igény­be: ta­lál­koz­tam egy han­ti sá­má­nasszonnyal, aki el­jött Ma­gya­ror­szág­ra és le­mér­te a ké­pes­sé­ge­i­met, de az­tán kü­lön­bö­ző der­mesz­tő je­lek­ből rá kel­lett jön­nöm, hogy élet­ve­szé­lyes len­ne el­men­nem. Az elő­ké­szü­le­tek alatt ki­de­rült, hogy ott nincs az idő­nek olyan je­len­tő­sé­ge, hogy két hó­nap vagy fél év - nem le­he­tett tud­ni, mennyi idő­re me­gyünk. Ez a stáb az én tör­té­ne­te­met - hogy ho­gyan mű­kö­döm, mű­kö­döm-e egyál­ta­lán eb­ben a do­log­ban - vit­te vol­na vé­gig. De en­nek a do­log­nak nincs ide­je. Ezál­tal ott sincs idő, mert ez a do­log, amíg nem tör­té­nik meg vagy meg­tör­té­nik, időt­len. (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

Meg­hív­tak Is­pánk­ra egy af­fé­le mű­vész­tá­bor­ba, és ott egy szin­te tel­je­sen kom­mu­ni­ká­ci­ó­kép­te­len, ön­ma­gá­ba zárt, mű­ve­let­len, nem a nyel­vet be­szé­lő fes­tő­hall­ga­tó lány táj­mű­vé­szet gya­nánt egy vad, át­jár­ha­tat­lan­nak tű­nő bo­zó­tos­ban lét­re­ho­zott egy la­bi­rin­tust, rej­te­kek­kel és já­ra­tok­kal. Be­ül­te­tett a kö­ze­pé­be. Ott agyag­gal, föld­del be­ken­te a tes­te­met, tol­la­kat, vi­rá­go­kat, ma­go­kat ra­gasz­tott az ar­com­ra, a ha­jam­ba, és ott­ha­gyott. Meg­szűnt az idő, nem tu­dom, mennyit vol­tam egye­dül a la­bi­rin­tus kö­ze­pén. Esett az eső, bo­ga­rak és han­gyák mász­tak rám, meg­szűnt az én­tu­da­tom, fo­gal­mam sem volt, hogy né­zek ki, mi tör­té­nik ve­lem, egyál­ta­lán, mi tör­té­nik. Egy­szer csak elin­dul­tak a "né­zők", a tá­bor és a kör­nyék la­kói, egye­sé­vel jöt­tek, éne­kel­tem. Ket­tes­ben ma­rad­tam egy-egy em­ber­rel. Órák tel­tek el, majd ér­tem jöt­tek és ki­vit­tek. Meg­ren­dí­tő dol­go­kat me­sél­tek ar­ról, hogy mi tör­tént ve­lük bent, a la­bi­rin­tus­ban. Itt kez­dő­dött új­ra. Az a lány át­lö­kött oda, aho­va tar­to­zom. (Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Szín­ház, szer­tar­tás, la­bi­rin­tus: Ágens", Ma­gyar Na­rancs, 2003. áp­ri­lis)

[Az ének­lés] a bol­dog­ság­nak egy elég ki­fa­csart ál­la­po­ta, in­kább azt mon­da­nám, hogy tö­ké­le­tes egye­zés ma­gam­mal, ami­re egyé­bi­ránt nincs le­he­tő­sé­gem. Ami­kor a szín­pa­don va­gyok, utat en­ge­dek olyan dol­gok­nak, ame­lyek­nek, más­hol nem le­het utat ad­ni. A szín­pa­di lét nem mű­kö­dő va­ló­ság: mert ott va­gyok. [...] A szín­pa­di lét va­ló­sá­ga csak a szín­pa­don lé­tez­het. [...] Ezért ne­ve­zem meg ma­gam: Ágens. Ilyen­kor ő he­lyet­te­sít en­gem. Nem va­gyok ski­zof­rén, de bi­zo­nyos szem­pont­ból úgy gon­do­lom, hogy min­den szín­pad­ra lé­pő em­ber ski­zof­rén. (Ozs­da Eri­ka: "Ágens - Éne­kes­nő tu­da­tom van", Szel­lem­kép, 1994. 1-2.)

Ah­hoz, hogy éne­kel­ni tud­jak, meg kell ta­pasz­tal­nom a re­á­lis vi­szo­nyo­kat is. Ko­mo­lyan ve­szé­lyes le­het­ne az, ha nem len­ne el­len­pont­ja an­nak, amit csi­ná­lok. Föl­bo­rul­hat­na az egyen­súly. Két má­sod­perc alatt be­le tu­dok me­rül­ni ab­ba a vi­lág­ba, ahon­nan éne­ke­lek, de on­nan vissza­jön­ni nem könnyű. Ne­héz az át­já­rás. (Ozs­da Eri­ka: "Me­gin­dul az ára­dás", Nap­pa­li Ház, 1999.)

A szín­pa­di va­ló­ság, mi­nél in­kább ben­ne va­gyok, úgy mű­kö­dik, mint a ká­bí­tó­szer. Ha nem ka­pom meg, ki­ver a hi­deg ve­rí­ték, fi­zi­kai fáj­dal­ma­im van­nak, nem tu­dok alud­ni. Egy­re na­gyobb kö­tő­dé­sem ala­kul ki ah­hoz, amit csi­ná­lok. [...] Olyan ez, mint a ful­dok­lá­sos ha­lál, egy­re ke­vés­bé ér­tem a vi­lá­got. Ré­gen min­den szin­ten eli­ga­zod­tam ben­ne, és most el­ju­tot­tam egy olyan ál­la­pot­ba, hogy nem ér­tem, amit be­szél­nek, il­let­ve az össze­füg­gé­se­ket lá­tom, csak épp a va­ló­ság­nak, amit a sa­ját bő­rö­mön ta­pasz­ta­lok, sem­mi kö­ze nincs a nagy össze­füg­gés­hez. (Ágens és Ivacs Ágnes be­szél­ge­té­se 2004. má­ju­sá­ban)

 

^24.

^{Post scrip­tum}

 

Én a sem­mi­ből, min­den­fé­le előz­mény nél­kül kezd­tem az ének­lés­be. A sem­mi­ből, ugya­nott tar­tok, ahol el­kez­dő­dött az egész, csak más­hogy tar­tok ugya­nott. Én ezen a nyel­ven ke­resz­tül tu­dok el­jut­ni odá­ig.

A pá­rom, aki a ze­nét szer­zi, egy­szer gi­tá­roz­ga­tott és én rá­é­ne­kel­tem. Így kez­dő­dött. Az el­ső perc­től kezd­ve ilyen han­gok tör­tek elő be­lő­lem. Az olyan két­ség­be­ej­tő ál­la­pot volt, ami­ért hat­szor fel kel­lett vol­na kös­sem ma­gam. Ömlött be­lő­lem va­la­mi, amit nem is min­dig ér­tet­tem. Más meg nem jött. Pró­bál­koz­tam, el­men­tem né­hány ének­ta­nár­hoz, mert min­den­ki más stí­lust aján­lott, hogy ez­zel a hang­gal mit kel­le­ne éne­kel­nem. [...]

Ha­tal­mas ki­fe­je­zé­si vágy volt ben­nem, mert szí­nész­faj­ta a lel­kem. Na­gyon so­ká­ig, na­gyon erős szí­nészmen­ta­li­tás­sal, szí­nészlé­lek­kel él­tem az éle­te­met an­nak el­le­né­re, hogy nem az vol­tam. Tel­je­sen átél­tem min­den pil­la­na­tát a nap­ja­im­nak. A re­gé­nyek­be majd be­le­hal­tam... a ver­sek­nél folyt ró­lam a víz... nem sza­bad szí­nészlel­kű­nek len­ni. Áldom a sor­som, hogy ki­ke­ve­red­tem eb­ből. (Ozs­da Eri­ka: "Me­gin­dul az ára­dás", Nap­pa­li Ház, 1999.)